Egy fél napomba tellett, mire nagy nehezen sikerült eljutnom Hollywoodból a San Bernandino melletti Ontario reptérig, majd a bérelt Cramly-val vissza Ilana házáig. Vele egy korábbi couchsurfinges levelezésen keresztül ismerkedtem meg és mivel nagyon kíváncsi volt ránk, végül úgy döntöttünk, hogy Paul-tól elválva egy napot nála is eltöltünk. Az alig húsz éves lány nyitott és érdeklődő társalkodó partnernek bizonyult, egyben érdekes volt bepillantást látni egy hamisítatlan hollywoodi művészcsemete gondtalan életébe. Most tényleg minden negatív felhang nélkül. Az is kedves volt tőle, hogy utolsó los angeles-i esténken elvitt minket egy Grateful Dead emlékkoncertre, habár a pszichedelikus rock fenegyerekeinek dalait minden tudatmódosító szer nélkül kellett végigpörögnünk.

Node miután tőle és az édesapjától is elbúcsúztunk, a kész útitervvel a fejünkben (és a GPS-ben) újra az aszfalt koptatásába kezdtünk. A kaliforniai 1-es főúton! A tengerparti út (helyi néven Pacific Coast Highway) az USA talán legszebb és legnépszerűbb autóútjának tekinthető. Nem is csoda, mivel az óceánpart mentén vezet egészen San Fransisco-ig, így az utazót a nagy kékség és a gyönyörű panoráma kíséri végig.

Úgy terveztük, hogy a főúton egészen a Monterey öbölig megyünk, ahonnan dél-keletre a Sierra Nevada hegyei felé vesszük az irányt. Hiába, de nem tudtam kompromisszumokat kötni. Nem akartam lemondani a Yosemite és a Sequioa Nemzeti Parkról sem, így miután ezeket is bejártuk, visszakanyarodtunk az öbölhöz és Santa Cruztól újra az 1-esen folytattuk az utat San Fransisco-ig.

Első megállónk Malibu volt, amely sajnos nem azt nyújtotta, amit vártunk. Kíváncsian kerestük a Két pasi meg egy kicsi és a többi hollywoodi szappanopera híres nyaraló villáit, de a fényűző házakat sehol sem sikerült felfedezni. Lehet, hogy rossz helyen szemlélődtünk, de az is lehet, hogy egyszerűen a lepukkant bejárat mögé rejtették a luxusüdülőket. Persze valószínű, hogy ha a tenger felől közelítettük volna meg őket, más képet kapunk a környékről.

Ahol viszont muszáj megállni az Santa Barbara kikötője. Igaz, én amúgy is imádom a vitorlásokat, de ettől függetlenül mindenkinek ajánlom, hogy keresse meg a Brophy Bros. éttermét és valami tengeri herkentyű mellett élvezze ki az emelet nyújtotta panorámát és a sós víz illatát.

Mi az éjszakát az út mentén a kocsiban töltöttük, de ha tudtuk volna, hogy a Madonna Inn nevű motel ilyen közel van, biztosan azt választottuk volna. Azonban a híres popdíva szállodáját csak másnap fedeztük fel, pedig választhattunk volna a frédibénis barlangszoba, a zorrós hacienda, a nautiluszos hajóskabin, a winetus wigwam, az elviszes 50-es évekbeli és megannyi különleges szoba közül.

A napi kultúrát a Cambria nevű kisvárosban szedtük fel magunkra, ahol a település méreteihez viszonyítva elég sok antikvitás és régiségbolt zsúfolódott össze. Sok ékszerbolt épült az ún. holdkő nevű kőzetre, ami a közeli strand különlegessége. A Moonstone Beach-en mi is megálltunk gyűjtögetni ezeket a fehéres kavicsokat.

Közvetlenül San Simeon előtt kell jobbra lekanyarodni, ha valaki kitérőt szeretne tenni a Hearst kastélyhoz. A különc sajtómágnás kastélyának hírneve szinte egybeforrt az 1-es főúttal, de talán nem is maga az épület, hanem a gyönyörű kilátással rendelkező medence az, ami gyakran feltűnik az utazási műsorokban. Hozzáteszem a látogatók a vízhiány miatt ritkán látják vízzel telve a medencét, ezért aki igényt tart rá, azt rámontázsolják egy fényképre. Előzetes tájékozódás alapján már tudtam, hogy nem fogjuk kifizetni a borsos belépőt, de azért a távoli parkolóig elmentünk, ahonnan, ha messziről is, de azért kiszúrtuk a villát. Nekünk, európaiaknak persze nem sok újat tud mutatni egy 20. században épült kastély, de mivel az Egyesült Államokban ez kuriózumnak számít, azért meglehetősen sok látogatót vonz.

Nem sokkal San Simeon után található az a partszakasz, ahol az elefántfókák több kolóniája is tanyázik. A homokfal tetejéről egész közeli képeket lehet készíteni. Persze korlát tartja vissza a buta népeket, akik képesek lennének a nőstényekért küzdő bikák közé vonulni egy lentinél is jobb képért.

Egyébként a szemet gyönyörködtető, izgalmas partszakaszból nincs hiány. Számos sziklás-homokos résznél megálltunk. Előfordult, hogy mókusok szaladgáltak a lábunk körül, de messziről láttunk prérifarkast is. Az igazi izgalmakat a távoli nagy messzeségben vonuló bálnák látványa nyújtotta.

Big Sur környékén az út már egész magasan vezetett. A gyönyörű panorámát talán a dél-horvátországi, vagy a montenegrói partokhoz tudnám hasonlítani, ahol hasonlóan a sziklaoldalba épített kanyargós utakon kell haladni. Több viadukt is átívelt a keskeny öblökön, de a legrégebbi és a leghíresebb a Bixby Creek Bridge. Az 1-es út mentén elhelyezkedő Pfeiffer Big Sur Állami Park a hatalmas vörösfenyőiről híres. Ha valaki nem tud elmenni a Sierra Nevada-ba, a Sequoia, vagy a Yosemite Parkba, esetleg északra a Red Woodhoz akkor itt van még módja arra, hogy lásson ilyen hatalmas kb. 60 méter magas és 6 méter átmérőjű mamutfenyőket.

Harmadik nap értük el a csodálatos Monterey öblöt. Aki teheti, mindenképp tegyen egy sétát a monterey-i kikötőben. A mólók lábánál vicces oroszlánfókák tanyáznak és akinek olyan szerencséje van, mint nekünk, az tengeri vidrát is láthat. Gyakran észrevenni ezt a jópofa jószágot, amint a tenger aljáról összeszed egy kagylót, rákot, amit aztán egy kő segítségével tör fel a hasán.

A kikötőből naponta többször is lehet menni bálnatúrára. Általában nincs garancia, de itt mégis elég nagy esély van arra, hogy az ember lásson egy-egy ilyen csodálatos teremtményt. A kirándulást szervező irodák reklámként mindig kiírják, hogy a korábbi csoportok milyen fajta bálnákba futottak bele.

Azért is nagy a valószínűsége itt a sikernek, mert a Monterey öböl olyan megállóhelye a nagy tengeri vándorló élőlényeknek, mint Új-Zélandon Kaikoura. Az öböltől nem is olyan távol az óceánban mély kanyonok találhatóak, ahol az áramlások sok planktont sodornak a tengeri rezervátum felé, ugyanakkor a sekélyebb vizekben a moszatok amúgy is sok táplálékot biztosítanak a helyi élővilágnak. Púposhátú bálnák, delfinek, orkák, fehér cápák, delfinek és fókák osztoznak ezeken a vizeken.

A Monterey öböl északi oldalán Santa Cruz fekszik, amely a szörfösök paradicsoma. A sors fintora, hogy a fehér cápák is pont ezt a hullámos partszakaszt szeretik. A veszélyes áramlások és a nagy hullámok, valamint a cápák jelenléte miatt bizony számos fiatal lett itt szenvedélye áldozata. Sokuknak az északi világítótorony közelében helyeztek el emléktáblát.

A város a hajléktalanok tekintetében is listavezető az Egyesült Államokban. Santa Cruz megye lakosságának 3,5%-a él itt fedél nélkül és bizony sok közöttük a kábítószerfüggő. Egy dealer és egy homi üzletkötésének mi is tanúi lehettünk egy 7 Eleven parkolójában.

Az éjszakai szállással azonban nekünk is gondunk volt. Miután a környék összes kempingje és motelje tele volt, és az fent írtak után nem is tartottam jó ötletnek, hogy egy eldugott városi parkolóban aludjunk, (ami persze egyben illegális is) így a hegyek felé vettük az irányt. Jó pár kilométert kellett tennünk, mire a Ben Lomond nevű tavacska közelében találtunk egy megfelelő éjszakai leállót. Erre ugyancsak vannak vörös fenyők alkotta erdőségek, de persze nyomába sem érnek a Sierra Nevadának.

Másnap a reggelit követően visszatértünk az 1-es főútra és már csak két óra autókázás volt hátra a célunkig. Gyönyörű napsütésben hajtottunk az autóúton, mikor hirtelen erős szél támadt, a semmiből megjelent egy sötét ködfelhő, a szélvédőre felkenődött egy-egy esőcsepp, az időjárás pedig mélabússá vált. Már tudtuk, megérkeztünk San Fransisco-ba…