Nagy dilemmába kerültünk, mikor el kellett dönteni, hogy milyen útvonalon jussunk el Los Angelesből San Fransisco-ba. Én végig a csodálatos panorámájú 1-es főút mellett gondolkodtam, de szerettük volna a Sierra Nevada hegyeit és nemzeti parkjait is látni. A kompromisszumokat félresöpörve úgy döntöttünk, hogy a Monterey öbölig a tengerparti úton megyünk, majd onnan visszakanyarodunk a 99-es főúton Fresno felé és célba vesszük a hegyeket.

A Sierra Nevada hegyvonulatai

Az első megállónk a Sequoia Nemzeti Park volt, amelyet bár kevesen ismernek (és még kevesebben tudnak helyesen leírni), de az itteni természeti csodákról készült képeket biztos, hogy mindenki látta már az interneten.

A nemzeti park a hatalmas mamutfáiról híres. Rengeteg örökzöld, hegyvidéki mamutfenyő (giant sequoia) él itt, amely nem keverendő össze rokonával a vörös, vagy partvidéki mamutfenyővel (red wood pine).

A red wood (Sequoia sempervirens) mindig felfelé nő, így a világ legmagasabb fái közé tartozik, míg az óriás sequoia (Sequoiadendron giganteum) csak addig nő, míg nem emelkedik a környező fák fölé, ezután széltében terebélyesedik és tömegüket, vastagságukat tekintve lesznek a világ legnagyobb fái.

További különbség, hogy a red wood, inkább a csapadékosabb területeket szereti és nagy számban inkább északabbra az óceán mentén a róla elnevezett RedWood Nemzeti Parkban találhatóak. Legmagasabb példányai a közel  113 métert is elérik úgy, mint például a „Tall Tree”, vagy a parkon kívül található „Sztratoszféraóriás” nevű, illetve az ezeknél még két méterrel is magasabb „Hyperion”.

Ezek a mamutfák valójában nem is fenyők, hanem mocsárciprusfélék, de a velük együtt élő kaliforniai selyemfenyő (californian sugar pine) már valóban a fenyőfélék családjába tartozik. Bár tekintélyes méretei ellenére a sugar pine (Pinus lambertiana) sem vastagságban, sem magasságban nem tudja legyőzni korábban említett társait, termését tekintve kenterbe veri őket. Óriási toboza a leghosszabb a világon, elérheti a fél métert is.

Habár mind a három fa megtalálható a Sequia Nemzeti Parkban, a főszerep itt mégis a vastagtörzsű óriás sequoia fáé. Rengeteg élő és már kidőlt példány található a környéken. Az amerikai parkokhoz híven jó párat autóval is meg lehet közelíteni, de mégis az az igazi, ha az ember gyalog sétál ezek között az óriások között.

Mi is egy egész napon át bolyongtunk az erdőben és nem tudtunk betelni a hatalmas törzsű kolosszusok látványával. Aprónak, szinte jelentéktelennek éreztük magunkat. Tiszteletet parancsoló méretük sejtették korukat is, sokan közülük már az 1500. vagy akár a 2000. szülinapjukat is megélték. Az ember komolyan mondva kedvet kap megölelni őket. Megölelni, mert átölelni képtelenség.

A legtöbb méretes példányt híres történelmi személyekről nevezték el, többnyire elnökökről, vagy tábornokokról, de adtak olyan tiszteletteljes neveket is a fáknak, mint az Őrszem, az Oszlop, vagy a Szenátus. A legnagyobb is köztük a Sherman tábornok nevű. A 83 méter magas fa törzsének átmérője 11 méter, kerülete pedig 31 méter. A közel 1500 köbméter térfogatú fa nedves időben 1900 tonnát is nyomhat. Korát pedig 1800–2700 évre becsülik.

Van olyan kidőlt óriás, amely üreges törzsébe a pionírok lakást alakítottak ki, de a leghíresebb az Auto Log, amely az autóúton landolt és egyszerűen alagutat fúrtak bele, hogy ne akadjon el a forgalom.

A parkban számos kempingező hely akad, persze a legtöbbet itt is időben kell lefoglalni/elfoglalni. A fekete medvék miatt az ételt tilos a kocsiban és a sátorban tárolni. Erre végig felhívják a figyelmét az embereknek, sőt ellenőrzik is. Ha a vadőr élelmiszert vesz észre egy parkoló kocsiban, garantált a bírság. Ezzel is próbálják a konfrontálódást és az állat kényszerű kilövését megakadályozni. A kaja tárolására szinte mindenhol található medve-biztos, fém rekesz.

A Sequoia Parkból közvetlenül át lehet menni a Kings Canyon-ba, amely bár nem olyan nagy kiterjedésű, az odavezető kanyargós út lélegzetelállító panorámával ajándékozza meg az embert. A völgyben számos vízesés, és tiszta tavacska található, amelyek vizét a Kings folyó gyűjti össze.

A Kings Canyon

Yosemite-be menet először vissza kellett mennünk Fresnoba. Innen vettük újra északnak az útirányt és hajtottunk a népszerű parkba. Hogy mennyire is népszerű, azt már az első megállónknál a Mariposa Grove-nál megtapasztalhattuk.Miután nagy nehezen sikerült leparkolnunk, kisbusszal vitettük be magunkat az óriás sequoiák erdejébe. A korábbi parkokhoz hasonlóan itt is nőnek faóriások és persze itt is akadnak egyedülálló látványosságok.

Visszatérve a kocsihoz Wawona-ba, megebédeltünk és tettünk egy sétát a pionír település múlt századi korhű házai között.

A Wawona hotel régi épülete

A skanzenszerű település után tettünk egy kitérőt a Glacier Point-hoz, ahonnan tiszta időben remek a kilátás a Yosemite völgyre. Sajnos mi csak ekkor szembesültünk a környéken tomboló erdőtüzekkel, a völgyet beborító sűrű füsttel. Visszafelé menet a leágazáshoz, megállva egy-egy kilátópontnál tanúi lehettünk a távoli tüzek látványának, a csonkig égett erdők szívszorongató látványának és a tűzoltó-helikopterek kitartó körútjainak.

Füstben áll a Half-Dome, amely a North Face márkajele

Leérve a völgybe már láttuk a figyelmeztető kiírásokat, hogy a Mono Lake felé a 120-as út lezárásra került, így számos kemping már nem volt elérhető abba az irányba. Ez különösen annak fényében volt bosszantó, hogy a nyári szezonban a népek ellepték a Yosemite völgyet. Már rég beesteledett, mikor mi kétségbeesetten konstatáltuk, hogy minden kemping megtelt, számunkra már nem maradt hely. Kénytelen kelletlen messzire a parktól egy út menti leállóban kellett töltenünk az éjszakát. A sátor persze szóba se jöhetett, a kocsiban aludtunk. Mivel volt még egy-két autó, aki szintén ide kényszerült, nem volt nyugodt az éjszaka. Mikor a sötétben sejtelmes császkálást halottunk közvetlenül a kocsi előtt, felkapcsoltam a fényszórót, lássam ki az. Hát, egy szarvas bámult be az ablakon. Még jó, hogy nem egy medvét vakítottam meg…

Vizet szivattyúznak a Merced folyóból

A füst nem szegte kedvünket, kinéztünk egy hosszabb kirándulást, a Mist Trail-t, amely mentén két vízesést, a Vernal és a Nevada vízesést is megcsodálhattuk. A gyalogösvény egészen felvezetett a második zuhatag tetejéig, ahonnan a megtett 600 méteres szintemelkedés nyereményét, a fantasztikus panorámát is bezsákolhattuk. Visszafelé a John Muir Trail egy részén jöttünk, amely túraút amúgy az egész Sierra Nevada hegységen végigvezet és felkerült a bakancslistámra.

A Nevada zuhatag visszatekintve a John Muir túraútról

Másnap visszamentünk völgy felé magasodó Glacier Point irányába és az Ostrander tóhoz tettünk egy 20 kilométeres túrát. Bízva abban, hogy ez az ösvény nem olyan forgalmas, mint az előző napi Mist Trail, reméltük, hogy megismétlődhet a Sequoia-ban átélt élmény és sikerül újra megpillantanunk egy fekete medvét. Az úton végig a mackók nyomát kerestük, de még csak a kaksijukat sem fedeztük fel. Kicsit csalódottan tartottunk vissza a kocsihoz, mikor az utolsó kilométeren egy bokorban mozgolódásra lettünk figyelmesek. Gyöngyi váltig állította, hogy őz, de én már tudtam, hogy itt mackóról van szó. Kicsit meg is ijedtem, nem tudva, hogy mi is ilyenkor a teendő. Az irodalom szerint nagy zajt kell csapni, hogy a medve már messziről hallja a turistát. Megijeszteni semmi esetre sem szabad, mert agresszívvé válhat az állat. De mi van, ha a mackó annyira belemerült a bogyócsipegetésbe, hogy senkit és semmit nem vesz észre? Nos, a mi medvénk rémültében fejvesztett menekülésbe kezdett. Egy patakon átívelő fatönkön állt csak meg és bámult vissza, hogy lássa ki zavarta meg őt csemegézés közben. Mi ekkor vettük észre, hogy a barna szőrpamacs még tapasztalatlan fiatal tinédzser.

Felvillanyozva a kellemes élménytől, boldogan szálltunk vissza a kocsiba és indultunk vissza a főút irányába. Elszállt a bosszúságom is, hogy az útlezárások miatt már nem fogom látni a csodás Mono Lake-et. A plusz időt inkább a Monterey öbölben fekvő Santa Cruzra és kikötőjére fordítottuk, ami szintén nem volt rossz választás.

Búcsú a Yosemite völgytől