Labuan Bajo-ba érkezve azonnal körbejártuk az összes búváriskolát és leinformáltuk őket a merülésekkel kapcsolatban. Mellesleg megkérdeztük, hogy a lelkes klienseknek nem-e biztosítanak szállást is. Előző este még eltöltöttünk egy estét a hajón, de mivel a többi utas már nem maradt ott, egyedül maradtam a lányokkal az ittas legénység társaságában. Nem volt semmi gond velük, de a kényelmetlen helyzetek elkerülése végett még a buli elején felmentünk a fenti hálórészbe aludni. Amúgy Labuan Bajo újra megerősítette azon elgondolásomat, hogy a legjobb merülőhelyeknek mind valamely bűntanya mellett kell elhelyezkedniük. Legalábbis Ázsiában.

Kikötő Labuan Bajo-ban

A búváriskolák terén sem szembesültem azzal a profizmussal, mint amit Sempornában tapasztaltam. Wolfgang mellett döntöttünk, de ő is csak addig hízelgett az osztrák-magyar testvériséggel, meg a „milyen faszagyerek a magyar, hogy beszól az ájemefnek” szöveggel, míg be nem fizettük a szállást, meg a merüléseket. Velük is vigyázni kellett. Mikor ott voltunk pont egy srác panaszkodott a felszerelésével kapcsolatban és én is tapasztaltam, hogy eresztett a BCD-m. Egy szegény srácnak pedig a dobhártyája szakadt ki a felelőtlen oktató hibájából. Hanne, akivel Wolfgangnál ismerkedtünk meg és aztán együtt jártuk be Florest, mesélte, hogy mikor ő még ottmaradt egy napra merülni, akkor a búvárhajó gyulladt ki. Szóval ennyit a labuan bajoi búvárbázisok biztonsági feltételeiről.

A tenger alatti világ viszont mesés. Rengeteg merülőhely van a komodoi nemzeti park körül és mindegyik tartogat valami különleges látnivalót. Az igazi nagyvad, ami viszont itt a legsűrűbben megtalálható az az óriás manta rája, amely eléri az 5 és fél méteres nagyságot is. Szerencsénk volt és nekünk is lehetőségünk volt együtt úszni ezekkel a csodálatos teremtményekkel. Félni nem kell tőlük, mivel planktonokat esznek, viszont ők ijedősek és szempillantás alatt elillanhatnak. Mi csendben, az aljzatba kapaszkodva figyeltük, amint alig pár méterre keringtek tőlünk. Hatalmas élmény volt.

A többi merülőhely is megajándékozott minket olyan látványosságokkal, mint tűzhalak, murénák, teknősök, sőt Zsuzsáék cápákat is láttak az utolsó nap. Meg kell jegyezni, viszont, hogy az áramlatok itt iszonyatosan erősek és nagyon kell vigyázni. Szinte mozifilmként peregnek az ember szeme előtt az események és igazi „drift diving” élményben van része. Ha észrevettél valami érdekeset, van rá egy-két másodperced, hogy megfigyeld, aztán már visz is tovább az áramlat. Nem egy ember tűnt itt már el az erős áramlatok miatt. Halottam egy csapatról, akiket a gyors folyás szintén elragadott és messzire elsodort a búvárhajótól. Pár nappal később az egyik elhagyatott komodói szigeten találtak rájuk. Épp az éhes sárkányokkal küzdöttek az életükért…

Miután Zsuzsával kibúvárkodtuk magunkat és Gyöngyi is kellően ráunt a lepusztult Labuan Bajo-ra, nekiálltunk taxit keríteni Flores felfedezéséhez. Miután meggyőztük holland szobatársunkat, Hannét is, hogy csatlakozzon hozzánk és sikerült ráakadnunk két fiatal indonéz srácra, akik rendelkeztek egy nagy hatszemélyes kocsival, össze is állt a csapat. A két srác tök jó fej volt, és egész jutányosan hajlandóak voltak elvinni minket a Flores közepén található Kelimutu vulkánhoz. Az távolság a vulkánig jó ha megvan háromszáz kilométer, viszont olyan kanyargós szerpentineken és rossz minőségű utakon kellett haladnunk, hogy három nappal számoltunk oda-vissza. Persze menet közben megálltunk egyéb látványosságoknál is, így megnézhettük a pókhálós rizsföldeket Ruteng közelében és a tradicionális falut (Bena village) Bajawa mellett.

Másnap érkeztünk a Moni nevezetű kis faluba, ahol egy kellemes gyógyvizes fürdőzés és egy csirke számára kellemetlen vacsora után felkészültünk a másnapi vulkántúrára. A Kelimutu Nemzeti Park arról híres, hogy három különböző színű vulkáni tó található egymás mellett, egy kék, egy zöld és egy fekete, vagy máskor éppenséggel vörös. Mindegyiket a föld gyomrából feltörő gázok és feloldódó ásványi anyagok színezik be és ezek eltérő koncentrációja lehet a magyarázat az eltérő színezetre, vagy az olykori színváltásra is. Flores elsőszámú attrakciójáról sajnos gyakran elfelejtik megemlíteni, hogy az év 365 napjából 300-ban mindig sűrű ködfelhőbe burkolódzik, így sajnos mi sem láthattuk az összes tavat teljes pompájában. Kora reggel sétáltunk fel a hegy tetejére és legalább másfél órát dideregtünk a csúcson abban a reményben, hogy a köd végre a felszáll és megláthatjuk a csodát. Sajnos csak a kék és a fekete tó sárgás-pirosas szélét sikerült megpillantanunk a másodperc egy-két töredékére, de nekünk akkor már ennyi is elég volt. A várakozás során a velünk együtt didergő turisták kellemes társasága, a kópé majmok és a korábbi napok izgalmai feledtették a tényleges úti célunkkal kapcsolatos csalódottságot.

A tűrkízkék tó

Nem látom a "drágaszágot"!

Flores gyönyörű sziget, hatalmas vulkánok emelkednek a zöldellő mezők és esőerdő fölé és csodálatos a kilátás az égszínkék indonéz tengerre és apró szigeteire. Visszafelé egy éjszakát még eltöltöttünk Bajawaban, de másnap Labuan Bajoba érkezve elbúcsúztunk lelkiismeretes sofőrjeinktől.

Nanga Panda Beach

Hanne-tól is elköszöntünk, mivel ő még maradt egy merülés erejéig a városban. Mi is maradtunk volna szívesen, de sajnos sietnünk kellett, hogy időben visszaérjünk Balira. Komp-busz-komp-busz kombó mellett döntöttünk, mivel Sumbawa és Lombok szigetén is át kellett vágnunk. A hosszú majdnem kétnapos zötyögés érdekes mód nem volt olyan fárasztó. Úgy tűnik hozzászoktunk a megpróbáltatásokhoz.

Avokado juice-t minden mennyiségben

Csak 2 nap. Azt félseggel is...

Visszaérkezve Balira pihentünk még pár napot Kuta beachen. Besurrantunk a Hilton medencéihez, sétáltunk a tengerparton, elköltöttük a maradék indonéz rúpiánkat és legfőképp rákészültünk Ausztráliára. Végre találtunk egy kényelmes szállást is, ahol nem volt paraszt a tulaj, sőt, maximális kiszolgálást kaptunk. Szerintem megérdemli a reklámot: Bamboo Inn.

Utolsó este Zsuzsával elmentünk még egy búcsúvacsorára. Tőle is el kellett válnunk. Neki kezdett lejárni a féléves szabadsága és mielőtt visszatért volna Magyarországra Új Zélandot még mindenképp meg akarta nézni. Nekünk pedig Darwinba, Ausztráliába szólt a repülőjegyünk...