Bár Erik marasztalt még minket Las Vegasban, legalább is a július 4-ei tűzijátékot mindenképp ajánlotta, de sajnos nekünk a kocsi bérlése miatt erre már nem jutott időnk. Számos látnivalót beterveztünk és nem szívesen hagytam volna ki egyiket sem. Így hát elbúcsúztunk és nekiindultunk a vadnyugatnak.

A rákövetkező 10 napban közel 1800 kilométert kocsikáztunk és közben megnéztünk hét nemzeti, valamint egy állami parkot és három nemzeti monumentet (természet / műemlékvédelmi területet) is. Mindenütt fantasztikus természeti és geológiai szépségek fogadtak minket. Furcsa mód nem is olyan távol egymástól teljesen más formát öltött egy-egy nemzeti park, pedig mindegyiket a jég, a szél és a folyók eróziója alkotta. A vörös sziklák országa. Így is hívják a Colorado folyót övező fennsíkot, ahol olyan különböző természeti alakzatok jöttek létre, mint a szikladómok, a tündér-kémények, kő-hidak, furcsa gombaformák, monolitok, a végtelenül elkeskenyedő és felül csaknem összezáródó slot kanyonok, vagy a V alakú vízmosta völgyek, a gulch-ok. A vasércben gazdag homokkő vörösre festette az egész tájat, ahol minden földtörténeti kor hátrahagyta a nyomát és a kanyonok falán csíkos tapétaként virítanak a különböző kőzetek rétegei.

A következőkben ezeket a csodálatos jelenségeket és az utunk során meglátogatott parkokat fogom sorra venni:

Hoover gát

Minden természet alkotta jelenség előtt beszéljünk egy mesterséges építményről, amely Las Vegastól alig 50 kilométerre található. A híres gátról, amelyet 1931-36 között a nagy világválság idején építettek a Colorado folyón ezzel is utat adva a keynes-i retorikának. Az óriási építményhez 3 millió köbméter betont használtak fel. Ha ezt a mennyiséget egyszerre egy tömbben akarták volna beönteni, a betonnak 125 évig kellett volna száradnia, így a gátat kisebb, előre legyártott trapéz alakú betonoszlopokból rakták össze. A beépített vízerőmű kapacitása 2080 MW, amely meghaladja a paksi atomerőmű összteljesítményét. Ez kell is a közeli kaszinóváros számára. A gát vízszabályozásban is fontos szerepet tölt be. Építése nyomán duzzadt fel a csodálatos színű Lake Mead, amely a mai napig az Egyesült Államok legnagyobb víztározója.

A gát, amely korának építészeti bravúrja volt, Arizona és Nevada állam határán fekszik, az elkerülő út hídjáról remek a rálátás a szurdokra és magára az építményre. A gáton gyalog, vagy kocsival is át lehet menni, a Visitor Centerből pedig rendszeresen indítanak idegenvezetést. Mi az erőmű belsejének meglátogatását kihagytuk, megelégedtünk csupán egy sétával a kolosszuson. Innen igen szembetűnő volt a folyó alacsony vízállása, amely jelezte, hogy a világ más országaihoz hasonlóan az USA délnyugati államai is komoly vízproblémákkal küszködnek.

Grand Canyon National Park

A világ legnagyobb szurdokvölgyét a Colorado folyó 17 millió év alatt hozta létre. 446 km hosszú, szélessége néhol a 29 km-ig is eléri, mélysége pedig átlagosan 1200 és 1800 méter között van. És óriási. ÓRIÁSI! Mikor Gyöngyivel először megláttuk percekig szóhoz se jutottunk, csak álltunk a szélén és tátott szájjal bámultuk a messzire elnyúló völgyek és hasadékok láncolatát.

A Grand Canyonra legtöbben pusztán csak egy egynapos buszos utat szánnak Las Vegasból, csak hogy kisétáljanak a híres Skywalk-ra és elmondhassák, hogy itt is voltak. Vétek. El kell jönni a Grand Canyon Village-be, be kell járni a déli perem egy hosszabb szakaszát, és ha van rá mód, tenni kell egy sétát valamely, a völgybe vezető túra útvonalán. Mi a legnépszerűbbet és legjobban kiépített útvonalat a Bright Angel trail-t választottuk. De erről majd egy másik bejegyzésben…

Glenn Canyon National Park – Lake Powell

A Grand kanyon mentén haladva megálltunk a Grandview Point-nál és a Desert View Watchtowernél, hogy innen is megcsodáljuk a kilátást, majd a Navajo indiánok rezervátumán keresztül Page-nek vettük az irányt. A város elsősorban a Powell tó nyújtotta rekreációs lehetőségei miatt lett nagyon felkapott. A Colorado folyó itt is tovább folytatta romboló munkáját, és ha nem is vájt ki olyan széles völgyeket, mint folyása lentebbi részein a Glenn Canyon is meseszépre sikeredett. Igaz mi csak egy kis szeletkéjét láttuk, nevezetesen a Patkó kanyart (Horseshoe Bend-et).

1963-ban Page mellett is építettek a folyóra egy erőművet. Ennek nyomán duzzadt fel a mesterséges tó, amelyet a Colorado folyó korábbi felfedezőjéről John Wesley Powell-ről neveztek le. Az átlagosan 50 méter mély tó a vizisportok szerelmeseinek Mekkája. Átlátszó tiszta vízében mi is megmártóztunk, közel a hírneves Antelope kanyonhoz, amit máig bánok, hogy kihagytunk. Biztos vagyok benne, hogy nekem is sikerült volna olyan fantasztikus képet készítenem, mint ez itt:

A slot kanyon a navajo indiánok földjén fekszik, így kizárólag ők jogosultak idegenvezetésre, amely kötelező és meglehetősen borsos árú.

Zion National Park

Következő megállónk Zion volt. Nálam csak itt, a keleti bejáratnál található Sakktábla hegynél (Checkerboard Mesa) esett le igazán, hogy a geológia alig pár kilométerrel arrébb milyen változatos felszíni formákat tud produkálni.

Kacskaringós utakon jutottunk le a nemzeti park nevét viselő csodálatos völgybe. A völgyet a pueblo indiánok után a mormonok fedezték fel másodjára és ennek nyomán a bibliai nevekkel látták el a természeti képződményeket. Így lett például a három egymáshoz nagyon közel eső hegy neve a három pátriárka (The three patriarchs), egy vízesés mögött megbúvó sziklatömb a Könnyező szikla (Weeping rock), vagy egy szédítően magas sziklatorony az Angyalok leszálllóhelye (Angel’s landing). Mielőtt elindultunk LA-ből, Paul a lelkünkre kötötte, hogy az utóbbit mindenképp másszuk meg, így mit lehetett tenni, a Zion-ra tartogatott „nagy” túránk ez lett.

Az út végig felfelé vezet, így meglehetősen fárasztó és kitett. Különösen figyelni kell az utolsó szakasznál, ahol már annyira keskennyé és meredekké válik az ösvény, hogy láncok segítik a feljutást. Figyelni kell, hogy hol támasztja meg az ember a lábát, mert elég egy rossz lépés és könnyen a szakadékban találjuk magunkat. Nem vicc, rossz időben számos halálos baleset történt már itt. Az is baljós, hogy meglehetősen népszerű és forgalmas a túraút, így előfordul, hogy önkéntelenül is siettetnek a mögöttünk jövők. A tetőről belátni az egész völgyet, amelyet az alján kanyargó Virgin folyó alakított ki az évezredek során. A folyón felfelé a völgy teljesen összeszűkül, kanyonná alakul és az egymástól már alig pár méterre lévő sziklafalak közé szoruló folyóvízben kell haladni. Ez az ún. „The Narrows”, az egyik leghíresebb és legkalandosabb túraútvonal az Egyesült Államokban. Sajnos több napig tart végigjárni, így mi csak a bevezető úton tettünk meg pár száz métert, mielőtt kénytelen-kelletlen visszafordultunk. Én egyszer ide azért még… visszatérek.

Bryce Canyon National Park

Az ötödik napot a Bryce kanyonban töltöttük, amely valójában nem is egy kanyon, hanem egy fennsík pereme. A plató széléből a jég és az erózió sok száz csodálatos vörös sziklaoszlopot faragott le. A több kilométer hosszú perem mentén végighaladva ezekre a csodálatos oszloperdőkre lehet rálátni. Egyes kevésbé meredek részeken le is lehet ereszkedni közéjük és bolyonghat az ember azok útvesztőiben. Természetesen mi is tettünk egy rövid kört a vörös sziklák között, amelyről a névadó Ebeneezer Bryce mormon telepes csak annyit mondott „pokoli hely, ha eltéved egy tehened”.

Grand Staircase Escalante National Monument

Paul figyelmünkbe ajánlotta, hogy ha kanyoningozni szeretnénk, akkor az Escalante parkban mindenképp álljunk meg. Kevés időnk miatt azonban úgy döntöttünk, hogy sajnos ki kell hagynunk egy egész napot igénybevevő túrát. Mivel pontosan nem emlékeztem rá, hogy Paul melyik túraútvonalat is ajánlotta, ezért a parkőr épületénél sem tudtak igazán útbaigazítani minket. Így a tervezett rövid kirándulás is kimaradt. Pedig számos gulch és slot kanyon található a környéken. Akinek van ideje felfedeznie tájat, mindenképp álljon meg.

Capitol Reef National Park

Escalante-t elhagyva újra felkapaszkodtunk a Colorado platójára ahonnan pazar kilátásban részesültünk. Átautóztunk a Dixie National Forest csodálatos fenyőerdején és csak estére értük el a Capitol Reef Nemzeti Parkot. Az első természeti alakzat, amely a nyugatról érkezőket fogadja: a Chimney Rock masszív sziklái. Tiszteletet parancsolóan tornyosultak fölénk is. Estére kerestünk egy eldugott helyet, ahol tábort üthettünk és a park felfedezését másnapra hagytuk.

Kinéztük magunknak egy aránylag rövid és ígéretes túrát a Cohab Canyon Trail-t, hogy végre megnézhessünk magunknak egy igazi slot kanyont. Mire elértük a bejáratát sötét felhőkre lettünk figyelmesek, ennek ellenére elindultunk, bízva abban, hogy talán elkerül minket az eső. Tudni kell, hogy itt hirtelen és nagy erejű felhőszakadások is előfordulnak, amik nagyon veszélyes árvizeket okozhatnak a szűk kanyonokban. Nem kísértve a sorsot mikor elkezdett komolyabban esni, úgy döntöttem visszafordulunk. Mire elértük a kocsit, már bőrig áztunk, de persze az eső is csak eddig tartott. Bosszúsan ültünk be a kocsiba és hajtottunk vissza a park fő útjára, hogy ha már ma sem jutott sok a túrázásból, akkor legalább művelődjünk és nézzük meg a közeli vörös falra vésett indián petroglypheket.

Goblin Valley State Park

Kis bosszúságot okozott, hogy a kocsink aksija már másodjára adta meg magát. Először a Grand Canyonnál bikázta be Bob a lakókamionjával, másodjára a Capitol Reef-nél kellett egy rangert hívni, hogy beinduljon a verda. Roppant bosszús voltam, különösen azért, mert mindig olyan eldugott helyeken táboroztunk, ahol még térerő sem volt, hogy segítséget hívjunk baj esetén.

Utunkat azonban folytatnunk kellett. Méghozzá a Goblin Valley-be. Ezt a kis eldugott völgyet csak 1920-ban fedezték fel és csak 1964-ben nyilvánította Utah védett állami parkká. Úgy is nevezik, hogy a „gombák földje” a sok furcsa sziklaképződményei miatt. Ezeket mások szellemeknek (goblinoknak) hívják és valóban, olykor, mintha embermagasságú kalapos manók, vagy törpök lennének. Éppen csak nem hupikékek. Majd másfél napot kalandoztunk ezen a varázslatos helyen és töménytelen fényképeket készítettünk Aprajafalváról, de következő megállónk már várt minket.

Arches National Park

Amilyen kicsi volt a Goblin Valley olyan hatalmas területen terült el az Arches Nemzeti Park. Ahogy a neve is mutatja, a park a különböző homokkőből kialakult diadalívekről kapta a nevét. Nem egy van belőle, hanem több tucat, de a leghíresebbet már mindenki ismeri a Microsoft Windows háttérképéről.

Canyonlands National Park

A kőívek szomszédságában található egy másik óriási kiterjedésű és szintén lélegzetelállító nemzeti park, amely a maga egyszerűségével csak a Canyonlands nevet kapta. A Grand Canyonhoz hasonlóan itt is a hatalmas mélységek igézik meg az embert. A Green River és a Colorado találkozása és együttes ereje szigetelte el ezt a fennsíkot a plató többi részétől és a csücskéből szinte 360 fokos panoráma nyílik a messzi tájra. Diadalívek és dómok itt is találhatóak, de mi még azték romokat is felfedeztünk.

Cedar Breaks National Monument

Két hetes utunk legtávolabbi pontja a Canyonlands volt. Innen már a gyorsforgalmin jöttünk vissza Las Vegas irányába. Az út közel sem volt sivár, de azért tettünk még egy kitérőt Cedar Breaks felé. Ez a közel 3000 méter magasságban fekvő természetvédelmi terület igazi alpesi éghajlattal rendelkezik. Furcsa volt a vörös és sárga kősivatagban eltöltött hosszú idő után hirtelen a zöld fenyőfák erdejébe csöppeni. Itt is látható egy hatalmas, homokkő sziklákkal szegélyezett, amfiteátrumszerű leszakadt hegyoldal, azonban a Bryce Canyonhoz képest ez messze eltörpül. Ami viszont igazán megfogott minket az az itt található flóra. Július közepe volt és érdekes mód rengeteg különleges és sokféle színes virág éppen most virított teljes pompájában. A másik igazi botanikai különlegesség a matuzsálem korú bristlecone fenyők kis csoportja volt. Ezen faj példányai közt akad 5000 éves is, így Földünk legöregebb élőlényei közé tartoznak.

Zion National Park – Kolob Canyons

Zion-ról már írtam korábban, de mivel mi a másik irányból is megközelítettük, ezért újra meg kell említenem. A Kolob kicsit el van szigetelve a park többi részétől, ezért annyira nem is forgalmas. Talán ennek is köszönhető, hogy a Taylor Creek Trail mentén tett fél napos kirándulásunk során itt találkoztam először csörgőkígyóval. És remélem utoljára…

Indulásunk tizedik napján késő délután érkeztünk vissza Las Vegasba, ahol Erik újra fogadott minket. Tervbe volt ugyan véve, hogy másnap teszünk még egy kanyart a Death Valley felé, de mivel a kocsi aksija megint lefulladt, inkább nem kockáztattam meg azt, hogy legközelebb a világ legforróbb sivatagában rohadjak le. Amúgy is nagy kitérő lett volna, így inkább egyenesen Los Angelesnek vettük az irányt, ahol Paul már várt minket és élménybeszámolónkat a vörös sziklák lélegzetelállító országáról.