Kora reggel érkezett a repülőnk Christchurch-be, Új-Zéland déli szigetén fekvő városába. Az Ausztráliában már megismert szigorú határellenőrzést itt is ugyanolyan komolyan vették. A tisztviselő hölgy érzelemmentes ábrázattal kérdezgetett az ázsiai és különösen iráni utazásunkról, valamint tartózkodásunk céljáról, de mikor kimondtam a „backpacking” szót, máris megnyílt és mosolyogva továbbengedett. A vámellenőrzésnél megelőzve az esetleges fennakadást, gyorsan megemlítettem a sátrunkat, amit el is vittek átvizsgálásra, de pár perc után már hozták is vissza, hajbókolva, hogy milyen szépen le van tisztítva. Hiába az inváziós fajok, amiket a cipővel, túraeszközökkel is könnyen be lehet hozni, komoly veszélyt jelentenek az ország egyedi florájára és faunájára.

Mikor kiértünk a reptéri váróba, még csak hajnalodott, így kicsit bóbiskoltunk a székeken és csak utána indultunk vendéglátónk, John házához. Egy hasznos info annak, aki a christchurchi reptérre érkezik: ha nem közvetlenül a reptéren szállunk fel a városi buszra, hanem kisétálunk a kapun az első megállóig, akkor onnan harmad annyiért utazhatunk a központba. Ezt maga a buszsofőr mondta nekünk is, aki aztán be is várt minket a kapun kívül.

Christchurch Új Zéland második legnagyobb városa, méreteit tekintve mégis körülbelül Szegeddel vetekszik. Ami miatt a világ pár éve felfigyelt rá az a 2011. évben bekövetkezett 6,3-as földrengés volt, aminek a következtében több mint 200 ember meghalt és a város szimbólumának számító Canterbury katedrális egy része is leomlott. A belvárosban is nagy kárt okozott a természeti csapás, számos régi épület összedőlt, vagy annyira megsérült, hogy le kellett bontani.

A katedrális

Ezeket a mély sebeket, máig nem sikerült helyrehozni Christchurch látképén. Hiába történt már négy éve a tragédia a felújítást valahogy nem kapkodják el. A katedrális még mindig romos, a megroggyant több szintes házakat még mindig deszkapalánkok rejtik el, a belvárosban ideiglenes elhelyezett konténerekbe pedig úgy tűnik véglegesen beköltöztek a boltok, üzletek, vagy éppenséggel egy-egy bankfiók. Ahogy hallottam, a városvezetés nem akarja elkapkodni az új arculat kialakítását, meg akarja ragadni a tervezésben és újjáépítésben rejlő új lehetőségeket, de én mondom, hiába itt a legalacsonyabb a korrupció, az ajtók mögött ilyenkor mindig valamilyen susmust sejt az ember.

A konténerek csak ideiglenes megoldásnak indultak

Vendéglátónk John, szintén átélte a katasztrófát és habár ő a külvárosban lakott, a házán így is nagy repedések látszódnak. Amit ő igazán fájlalt viszont, az a szépen gondozott kertjének pusztulása volt. A rengés során mindenütt homok tört fel, ami mind a veteményest, mind a virágoskertet megviselte. John mára már mindent újraültetett és a homokot is kicserélte. Büszkén vezetett körbe minket és mutogatta meg zöldséges palántáit. Mi a késő ősszel még mindig termő kiwi-fáját csodáltuk meg igazán.

Aznap még elmentünk a nagy kertésszel a közeli Lytterton termelői piacára, de időnk nagy részét leginkább pihenéssel töltöttük, hogy másnap bírjuk a sétát a városban.

Christchurch-ön nagyon érződik az angol kolonizáció hatása. Itt elsősorban nem a John-nál beépített külön hideg-meleg csapra gondolok, hanem a belváros épületeire, szökőkútjaira, a régi villamosokra, kandeláberekre, amelyek árasztják a viktóriánus hangulatot. Még csónakázni is lehet tweed kalapban a várost átszelő csatornán. A város elsőszámú látnivalója a Canterbury múzeum, amely sokszínűségét mutatja, hogy a maori kultúrától a kolonizáció időszakán keresztül, az interaktív játékokon át a déli sarki expedíciókig sok mindent tartalmaz.

A christchurch-i múzeum

Ami engem leginkább megfogott az bluff-i kagylóház szobái voltak. A történet a következő: Bluff-ben - Új-Zéland legdélibb városában és ahonnan általában indulnak a sarki expedíciók - lakott Fred Flutey és felesége Myrtle. Fred napi sétái során felcsipegette az apálykor a parton megrekedt Paua kagylókat. A tenyérnyi méretű Paua kagylót tengeri opálnak is szokták nevezni, szép kékes csillogása miatt gyönyörű ékszereket, fülbevalókat, karkötőket készítenek belőle. Viszonylag nagy számban fordulnak elő Új-Zélandon, különösen Bluff-ben, ahol a jelentős halászat következtében a hálóban fennakadt felesleges kagylóhéjak a sekély vízben landoltak. Fred hazavitte őket kis házikójukba, megcsiszolta mindegyiket és kiszegelte a szoba falára. Lassacskán gyűltek a kagylók és a végén már közel 2000 kagyló díszítette a lakást. Az embereket érdekelte a bolondos házaspár és a furcsa házikó, így egyre nagyobb számban jelentek meg a látogatók, mígnem Fred és Myrtle úgy döntött múzeumot csinálnak házukból. Ezzel Bluff egyik büszkeségévé és a kiwik egyik ikonikus látványosságává váltak a 60-as években. A párocska halálát követően az utódok eladták a házat, amely egy része a kagylókkal együtt a christchurchi múzeumba került kiállításra.

A múzeum közvetlen közelében helyezkedik el a botanikus kert, mely szintén megér egy nagy sétát. Mi nagyon élveztük a sárguló levelek okozta őszi hangulatot. Este hazaérve John-nak – krumpli hiányában – összeütöttünk még egy magyaros paprikás tököt. A baj az volt, hogy mindezt sütőtökből. Mindazonáltal nem fintorgott a magyar konyhára, bár jeleztük, hogy ez nekünk is elég extrém.

Másnap búcsút vettünk tőle és kibuszoztunk a város határába, hogy az út szélén stoppolva újra próbára tegyük a kiwik vendégszeretetét. Az első két fuvar csak rövid ideig vitt minket, helyi farmerekkel utaztunk a közeli kisvárosokig, de aztán felvett minket egy fiatal srác, aki aznapi úti célunkig, egészen Dunedinig vitt volna minket. Mi végül is pár kilométerrel korábban kiszálltunk, mivel akadt egy alkalmas hely a tengerpart közelében, ahol lehetett sátrazni. Az időjárás viszont kezdett elromlani. Estefelé pedig mikor már a sátrat állítottuk szemerkélt is, így behúzódtunk a közeli fedett öltöző nyújtotta menedékbe és inkább ott töltöttük az éjjelt. Másnap izgatottan indultunk le a partra, hátha látunk pingvineket, vagy esetleg fókát, de sajnos egyikkel sem találkoztunk.

Menet közben megnéztük ezeket a furcsa golyókat: Moeraki Boulders

Egy gyors fuvarral eljutottunk Dunedinbe, amely a déli sziget második legnagyobb városa. A 120 ezer fős városka meglepően szép építészeti alkotásokkal rendelkezik, amelyek nagy része a XIX. században emelkedtek. Gyönyörű a vasúti pályaudvar, vagy a városháza épülete is, de többek közt két neves neobarokk temploma a St. Paul katedrális és a First Church is magával ragadó. Egyetemváros lévén több nagy oktatói épülete is van, de középiskolai fiúkollégium is található itt, ami az angliai Eton College-ra emlékeztetett. Ami egyedivé teszi Dunedin-t az az, hogy itt található a világ legmeredekebb utcája, a Baldwin Street, amelyen nyaranta futóversenyt is rendeznek. A városban igazán a XIX. század közepén zajlott le a nagy gazdasági fejlődés, viszont ma is jelentős ipari központ, kutató-fejlesztő bázis. A belvárosban van egy sörfőzde, valamint egy Cadbury csokigyár is, ahol látogatást lehet tenni, a mintatermékek fogyasztásával egybekötve.

A vasútállomás Dunedinben

Dunedinből egy egynapos kirándulást tettünk a közeli Otago félszigetre, amely változatos élővilágáról híres. Itt található az egyetlen szárazföldi albatrosz kolónia a világon, bár engem őszintén még mindig a pingvinek érdekeltek. Sajnos egyiket sem sikerült felfedezni. Az albatroszt, csak a helyi kutatóbázis látogatásával együtt lehetett volna megnézni, míg pingvin lesre is csak egy borsos körtúra igénybevételével lett volna esély. Bár talán már úgy se, mert májusban már rég délre költöznek. Április a költőidőszak, állítólag akkor simán látni őket, de erről mi lekéstünk. Fókát viszont láttunk, nyugodtan henyéltek a sziklás parton.

A kilátás szép, de fókát itt ezen ne keressünk

Másnap ismét kisétáltunk a város határába stoppolni és aránylag jó ütemben haladtunk Queenstown felé. Az osztrák alpesi síparadicsom hangulatát árasztó város gyakorlatilag Középfölde kapuja. Innentől mindenütt magas kopár hegyek, közrezárt tavak és fjordok adják a táj szépségét. Túrázásra és extrém sportra is számtalan lehetőség adódik itt. Mi első nap kerékpárral tekertünk egyet a Wakatipu tó partján, majd másnap felkapaszkodtunk a Gondola tetejéig, ahonnan gyönyörű panoráma nyílt a szemünk elé. Sajnos siettünk tovább Te Anau-ba, így nem mehettünk tovább a Ben Lomond, vagy akár Glenorchy felé túrázni és nem is próbálhattam ki a bungee jumpingot, ami innen kezdte legális hódítását az extrém sportolók közt.

Queenstown felülről

Te Anau-ban a félig maori Des várt minket, aki a Couchsurfing szellemének személyes megtestesítője. Annyira közvetlen, társasági, segítőkész és jópofa ember, hogy hihetetlen. Én személy szerint nem vagyok híve annak, hogy egyszerre több vendéget is fogadjon az ember, de ő képes volt arra, hogy mindenki ugyanannyi figyelmet kapjon és, hogy a szörfösök, egymást is kellően megismerjék.

Tanított nekünk maori kultúrát, flax virág leveléből fonást, poi (meteor) labdákkal való zsonglőrködést és persze hakázást. A beállt esős idő miatt sok filmet is megnéztünk. Letöltöttem neki a Tanu-t és a Kontroll-t angol felirattal, csak, hogy ismerkedjen a magyar filmkultúrával. Mindkettő nagyon bejött neki. A többi kanapés vendéggel finomakat főztünk és jól szórakoztattuk egymást.

Des-szel hakázunk

Persze mindenki azért jön Te Anau-ba, mert ez a kiinduló pontja a legtöbb túrának, amelyeken Új-Zéland déli fjordvidékét lehet bebarangolni. A közeli hegyekben forgatták a Gyűrűk Ura Trilógiát, pontosabban a Mordor hegyein játszódó részeket, továbbá innen nem messze található a Milford Sound, amely a világ egyik legszebb fjordjának van kikiáltva. Ide a Milford track-en is el lehet jutni. A négy napos túraútvonal Új-Zéland legszebb vidékén vezet keresztül. A gyalogösvény annyira népszerű, hogy a nemzeti parki belépővel külön engedélyt kell igényelni a teljesítéséhez. A napi túrázók száma limitált, illetve az időszak is korlátozott. Csak október végétől májusig lehet közlekedni a hegyekben, de ilyenkor is kérdéses, hogy a hirtelen árvizek, vagy leszakadó hó miatt nincs-e lezárva egy-egy szakasz. Persze, ilyen feltételek mellett ki ne akarná teljesíteni. Én is régóta fentem rá a fogam, de sajnos a télhez közeledve a szakadó eső arra kényszerített, hogy lemondjak tervemről. Hiába nézegettem óránként az időjárás jelentést, Des, valamint a Nemzeti Park felügyelői meggyőztek, hogy tényleg nincs értelme belevágni. Helyette egy másik, hasonlóan szép, de kevésbé veszélyes útvonal mellett döntöttünk. A nem annyira ismert Kepler track lett kiszemelve, amely bár csak három napig tartott, de végigjárásával ugyanúgy bepillantást nyertünk eme eldugott földrész csodálatos természeti adottságaiba.