Bruneiből a malajziai Kota Kinabaluba három módon lehet eljutni. Az első és legolcsóbb megoldás a buszozás, ami geopolitikai okok miatt többszörös határátkelésekkel jár és legalább 10 órát vesz igénybe. Van egy olyan lehetőség is, hogy a tengeren közelítjük meg a maláj várost. Bandar Seri Begawanból helyi buszjárattal kijutunk a Muara Ferry Terminal-ra, ahonnan rendszeres kompjáratok indulnak a malajziai Labuanba. Itt viszont hajót kell váltani, nincs közvetlen járat. Ez kicsit rövidebb ideig tart, mint szárazföldön való utazás, de kicsit drágább is. És bizonytalan, tekintve, hogy a járatok elég telítettek a főszezonban. Marad még a repülő, ami kb. 40 perc, de ezt inkább hagyjuk is, hisz hol marad az utazás öröme?

Mi mondanom sem kell a legörömtelibb módszert választottuk: a buszozást. Hála az utazás eme korán sem komfortos módjának hét határátkelőt sikerült átlépnünk egyetlen nap alatt. A korábbi thai és szingapúri kalandozásainkkal együtt az útlevelünkben a maláj pecsétek számát ezzel 13-ra emeltük.

Szerencsére rutinos utazók révén könnyen elfoglaltuk magunkat. Ki olvasással, vagy blog-írással, ki zenehallgatással, ki társalgással verte el az időt. Még egy kellemes szundi is belefért a Sarawak-Sabah átkelő után. (A két maláj állam, olyannyira jóban van egymással, hogy még a határellenőrzést is fenntartja egymás között.)

Kota Kinabaluba este érkeztünk, ahol már várt ránk couchsurfinges vendéglátónk, Alain. Gyakorlatilag mindent megkaptunk tőle, fuvart a városba, kényelmes szállást úszómedencével, útbaigazítást a látnivalókról, sőt még a tengerpartra is levitt minket munka után egy késő délutáni mártózásra. Mégis olykor megesik, hogy akármennyire is próbálkozunk, nem sikerül közös hullámhosszra jutni a másikkal. Hát mi is így voltunk valahogy Alainnel. Talán ebben annak is köze volt, hogy egy nappal később csatlakozott hozzánk egy chilei csaj is, akivel vendéglátónk sokkal több közös témát talált. Lehet. Vagy, mert rózsaszín lett az atlétája a közös mosástól? Ki tudja.

Kota Kinabalu egy magaslatról

A lényeg, hogy ettől függetlenül mi a Kota Kinabaluban töltött napokat hasznosan töltöttük el. Bejártuk a város piacait, az utazási irodáknál érdeklődtünk a borneói túralehetőségekről, búvárhelyek felől és feltankoltuk szegényes ellátmányunkat. Mindemellett megnéztük az útba eső szerény látnivalókat is, ami gyakorlatilag egy óratoronyban és egy kilátóban ki is merült. Van még egy mecset is, de az messze volt.

Atkinson óratorony

Kipróbáltuk viszont a durián ízesítésű csokit, ami továbbra sem lesz a kedvencünk. Az édes szárazkolbász sem. A halpiacon árult szárított tintahalról, vagy szárított tengeri uborkáról pedig meg már ne is beszéljünk. Találtunk viszont egy rejtett kincset! Egy éttermet magyar fogásokkal! Borneón! Igaz, hogy gulyás helyett marhapörköltet szervíroztak fel, de ehettem végre valami hazait. 

Nem!

Nem!!

Nem!!!

SOHA!!!

Na menjünk a pörköltért...