Habár tervünk közt szerepelt a Tabriztól alig ötven km-re fekvő Kandovan meglátogatása, a hajnali négyig tartó szeszelés után nem sok affinitást éreztünk ahhoz, hogy meg is látogassuk. Sajnos időnk se nagyon maradt már rá, mivel aznap este Esfahanba szerettünk volna utazni. Leírások alapján a kis falu erősen hasonlít a törökországi Kappadókiához, ahol három évvel korábban jártunk, így látatlanba nem éreztem akkora hiányt. Elbúcsúztunk Bizhantól, aki üzleti útra ment Mashadba, és besétáltunk a belvárosba, ahol megnéztünk még pár turista látványosságot, köztük a Kék Mecsetet.

A tabrizi Kék Mecset kívülről...

...és belülről.

Öt óra körül értünk ki a buszpályaudvarra, ahol újabb harc várt ránk az Esfahanba tartó jegyek beszerzése végett. A muszlim ünnep végéhez közeledve az emberek megrohanták a pályaudvart, így csak nagy nehezen tudtunk - köszönhetően pár nagyon kedves iráni segítségének - ha nem is közvetlenül, de legalábbis teheráni átszállással Esfahanba eljutni.

Választék a tabrizi buszpályaudvaron

Reggel 8 óra körül érkeztünk meg Irán kulturális fővárosába. A fárasztó utazást követően a pályaudvar várótermében próbáltuk összeszedni magunkat és gondolatainkat, hogy merre és hogyan is kezdjünk neki a város bevételének. Vendéglátó híján, először is egy olcsó hostelt kellett keresnünk, de mivel arról sem volt fogalmunk, hogy melyik irányba induljunk a Lonely Planet nem túl részletgazdag térképét kezdtük el bújni. Ekkor szólított meg minket Mohammad, aki az elkövetkező három napban vendéglátónk és kalauzunk lett a városban. Mohammad huszonéves fiatal srác volt, aki a helyi műszaki egyetemen tanult anyagtechnikát. Tanácstalanságunkat látva felajánlotta, hogy szálljunk meg albérletében, ahol ő és évfolyamtársai töltötték egyetemi éveiket, sok-sok bulizással, amit itt kicsit másképp kell elképzelni, mint a hazait.

Mohammad remek házigazdának bizonyult, esténként 7-8 fős társaságot csődített össze tiszteletünkre. A többi srác többnyire nem beszélt angolul, így a kommunikációt kézzel-lábbal, értetlen mosollyal, néha pedig házigazdánk segítségével oldottuk meg. Nekik köszönhetően megtanultuk a perzsa számokat és jópár alapvető szót és kifejezést is. A srácok sokat kérdezgettek Magyarországról és megígértem, hogy hamarosan mindenkinek szerzek magyar barátnőt. Gyöngyi társasága különösen megillette őket, hiszen Iránban nagyon ritka, hogy a nők együtt bulizzanak a fiatal férfiakkal, sokszor tudtomra is adták, hogy rendkívül sajnálják, hogy Iránban nincs disco. „Disco in Hungary good. No disco in Iran, no good.”

Mohammad-del és lakótársával

Az eszfehani egyetemista buli egyébként az alábbiak szerint zajlott. Úgy este 7 körül kezdtek el gyülekezni az emberek. Míg páran a vacsora előkészítésével foglalatoskodtak addig a többiek egy szamovárnyi fekete tea iszogatásával építették a hangulatot. A jó erős tea mellett vízipipával is próbálták bódítani magukat... és engem. A cigarettát amúgy mélyen megvetik a srácok, inkább a jóféle ízesített dohányt szívták. Vacsoráig az időt beszélgetéssel, kártyázással, vagy üveggolyó-játékkal vertük el.

Bulira készen

A fiúk albérlete amúgy berendezés szempontjából igen minimál volt, mivel a szobákban semmi, de semmi bútort sem találtam. Se szék, se asztal, de még ágy gyanánt is csak egy szivacs szolgált. A közösségi élet központja a nagyszoba volt, ahol három elég megviselt szőnyeg közepére terítettek le egy nagy terítőt. E köré gyűltünk le, szívtuk a pipát és fogyasztottuk el a vacsoránkat. Miután betoltuk az esti elemózsiát, ismét előkerült a szamovár, a forró tea és a vízipipa. A kialakult beszélgetést gyakran egy-egy éneklés szakította meg. Ahmad, akinek különösen jó hangja volt, a többiek nógatására sok dalt elénekelt a híres iráni költők (Ferdosi, Hafez) költeményeiből.

A jó hangulatot egy másik srác garantálta. Őt is Mohammadnek hívták véletlenül, (ilyen néven voltak vagy négyen), de a többiek elnevezték Joker-nek, mivel folyamatosan ugratta az embereket. Az igazi buli hangulat azonban akkor csúcsosodott csak igazán ki, mikor már mindenki megunta a tespedést. A fiúk felpattantak, felhangosították a háttérben szóló iráni népzenét (citár és dobmuzsikát) és mindenki táncra perdült. Tudni kell, hogy a perzsa táncok erősen építenek a csípőmozgásra és a hastáncoknál használatos kézmozdulatokra, így mikor nyolc férfi egymással ropta a táncot, nehéz volt elhinni, hogy az ember nem a Kék Osztriga bárba kapott jegyet.

Miután mindenki kifulladt a pörgésben, a tánc továbbra is téma maradt. A szőnyegre visszaülve a laptopon a Németországban élő irániaknak szervezett "Megatánc"-ot játszottuk vissza felvételről. Mikor láttam, hogy a fiúk milyen guvadt szemekkel nézik a képernyőn lenge öltözetben táncoló lányokat, kicsit meg is sajnáltam őket és az iráni fiatalok bulizás tekintetében nehéz életét.