Mikor a Grand Canyon déli pereménél jártunk, nem volt kétség, hogy egy rövid túrát tenni kell valamelyik völgyben. Választásunk a legnépszerűbb és legjobban kiépített túraösvényre a Bright Angel Trail-re esett. A túraösvény levezeti az embert a Colorado folyóig, ahol csatlakozik a Kaibab Trail nevű túraútvonalhoz. Ezen akár vissza is lehet jönni a déli perem egy másik pontjához, de több napos kirándulással az északi peremhez is el lehet jutni. A Kaibab Trail persze közel sincs kiépítve olyan infrastruktúrával, mint a Bright Angel, így aki lejutott a folyóhoz annak ajánlott ezen is visszajönni.

A túra eléggé becsapós, mivel itt a túra elején megy lefelé az ember és csak a visszaúton kell felfelé kaptatni. A kanyon szélétől a Colorado folyóig 1340 métert kell ereszkedni a 12,9 km-es jól kiépített ösvényen és utána ugyanennyit vissza. Természetesen fontos a megfelelő ruházat, a nap elleni védelem és a rengeteg folyadék is. Az összeszűkülő kanyonban nyáron megreked a hőség és nincsen egy fa sem, ami menedéket nyújtana a tűző nap elől. Sokan túl is becsülik a képességeiket és a balesetek, valamint a felelőtlen turisták kimentése végett is írják ki mindenhová a parkban: „Eszedbe ne jusson egy nap alatt megtenni az utat a Colorado folyóig és vissza!”

Mi nem terveztünk „ilyen” butaságot, de valahogy sikerült. Első elképzelésem az volt, hogy leereszkedünk az Indian Garden-ig, ami kb. az út felénél van és innen már csak egy nagy fennsíkon megyünk végig a Plateau Point-ig. A lejjebb lévő szintekre, völgyekre és a Colorado folyóra állítólag innen is nagyszerű a kilátás.

Indulás a tetőről

Történt azonban, hogy már épp az Indian Garden lugasai közt pihentünk és töltöttük fel kulacsainkat, hogy rákészüljünk az utolsó etapra, mikor hangzatos és ismerős nyelvezett ütötte meg a fülemet. Hihetetlen, de alig pár perccel korábban említettem Gyöngyinek, hogy ide is kevés hazánk fia vetődik el, és az élet úgy tűnik máris kegyetlenül meghazudtolt. Így hozott össze a sors minket a Bihari családdal, akik szintén a Gand Canyont választották a családi nyaralás helyszínéül. Rövid ismerkedés után megtudtam, hogy ők bizony a folyót tűzték ki célul aznapra és hagytam magam meggyőzni, hogy a korábban emlegetett ijesztgetés, csak a hamburgeren felnőtt kövér amcsik számára van kitalálva. Gyöngyi is említett valami bloggert, aki egy strandpapucsban megjárta a Bright Angelt oda-vissza, így úgy döntöttem csatlakozunk a családhoz. Igaz, hogy kis késésben voltunk, mivel csak reggel fél tízkor indultunk és már egy óra körül járt az idő, úgy gondoltam, ez még belefér.

Lefelé könnyen haladtunk…

Bizony, lefelé nagyon könnyen haladtunk. Pont egy óra kellett még, hogy a Colorado folyóhoz érjünk. A korábbi esőzésektől a folyó szintje szemmel láthatólag megemelkedett, a magával hozott löszös hordaléktól pedig vöröses színben hömpölygött. Erős sodrása miatt vigyázni kellett, viszont a vize jó hideg volt, így térdig belegázoltunk egy sekélyebb résznél, hogy lehűtsük elfáradt végtagjainkat. Nem pihentünk sokat, mert szorított az idő így a szendvicseink elfogyasztása után hamar neki is vágtunk a visszaútnak. És ekkor kezdődött a neheze…

Valami igazság azért van azokban a figyelemfelkeltő kiírásokban. A nap hiába lendült túl a zeniten, a sziklák még mindig ezerrel verték vissza a meleget. Az utolsó vízvételi lehetőség, az Indian Garden-nél, még nagyon messze volt, a családnál azonban már kezdtek kifogyni a kulacsok. A lányok az előző napi repülést sem tudták rendesen kipihenni, így nem csoda, hogy egyikük hamarosan szédülni kezdett. A könnyebb napszúrását egy árnyékot adó beugrónál vészeltük át és szerencse, hogy volt még nálam tartalék ivóvíz. Korábbi tapasztalatokra hagyatkozva (különösen a Mount Everest túrán elkövetett hibára, mikor majdnem kiszáradtunk),  a nálam lévő 1 gallonos (majd 4 literes) műanyag palackot gondosan minden csapnál színültig töltöttem. Nem érdekelt, hogy ennyivel többet kell cipelni és tessék, milyen jól is jött.

Rövid pihenés után újra nekiindultunk és a fárasztó talpalást próbáltuk beszélgetéssel túlvészelni. Lassacskán visszaértünk a lugashoz, ahol bepótoltuk a folyadékveszteséget és végre sikerült felfrissülnünk. Nem sokkal az Indian Garden kempingtábora után egy szarvasborjúra lettünk figyelmesek, amit egy ideig halkan követünk is az ösvényen.

A nagyfülű szarvasok mellett a Bright Angel másik állandó lakói a mókusok. Aranyosak és jó fotótémák, viszont óvakodni kell az etetésüktől. A majmokhoz hasonlóan vérszemet kaphatnak és bevadulhatnak.

Sok van még hátra

Felfelé menetelve ránk esteledett. A kisebbik lány, aki már teljesen kiheverte a napszúrást, előre sietett és már ő volt aki húzta a kókadt csapatot. Az egyik kanyarban, hirtelen, sikítást hallatott. Odaszaladtunk és kérdően ránéztünk. Ijedtségtől elcsukló hangon mesélte, hogy egy óriási kígyót látott keresztbe az úton, ami a bokrok közé menekült. Nem tudtuk, hogy vajon mérges volt-e vagy sem, de onnantól kezdve jobban figyeltünk a lábunk elé.

"Visszapillantva"

A nap már eltűnt a Grand Kanyon platói mögött mire felértünk a peremre. Este 9 óra volt már. Elbúcsúztunk a családtól és fáradtan, de büszkén tértünk nyugovóra. Igaz, táborhelyünkre simán elhallatszott a kanyonban vonyító prérifarkasok visszhangja, ami közel sem volt megnyugtató. Az pedig kifejezetten a frászt hozta ránk, mikor pár méterre a sátortól, feltehetően egy őz elkezdte a bokrot csámcsogni. Gyöngyi próbált rávenni, hogy másszak ki és zavarjam el, de nekem eszem ágában se volt kibújni a sátorból. És ha nem is őz?

Bár Erik marasztalt még minket Las Vegasban, legalább is a július 4-ei tűzijátékot mindenképp ajánlotta, de sajnos nekünk a kocsi bérlése miatt erre már nem jutott időnk. Számos látnivalót beterveztünk és nem szívesen hagytam volna ki egyiket sem. Így hát elbúcsúztunk és nekiindultunk a vadnyugatnak.

A rákövetkező 10 napban közel 1800 kilométert kocsikáztunk és közben megnéztünk hét nemzeti, valamint egy állami parkot és három nemzeti monumentet (természet / műemlékvédelmi területet) is. Mindenütt fantasztikus természeti és geológiai szépségek fogadtak minket. Furcsa mód nem is olyan távol egymástól teljesen más formát öltött egy-egy nemzeti park, pedig mindegyiket a jég, a szél és a folyók eróziója alkotta. A vörös sziklák országa. Így is hívják a Colorado folyót övező fennsíkot, ahol olyan különböző természeti alakzatok jöttek létre, mint a szikladómok, a tündér-kémények, kő-hidak, furcsa gombaformák, monolitok, a végtelenül elkeskenyedő és felül csaknem összezáródó slot kanyonok, vagy a V alakú vízmosta völgyek, a gulch-ok. A vasércben gazdag homokkő vörösre festette az egész tájat, ahol minden földtörténeti kor hátrahagyta a nyomát és a kanyonok falán csíkos tapétaként virítanak a különböző kőzetek rétegei.

A következőkben ezeket a csodálatos jelenségeket és az utunk során meglátogatott parkokat fogom sorra venni:

Hoover gát

Minden természet alkotta jelenség előtt beszéljünk egy mesterséges építményről, amely Las Vegastól alig 50 kilométerre található. A híres gátról, amelyet 1931-36 között a nagy világválság idején építettek a Colorado folyón ezzel is utat adva a keynes-i retorikának. Az óriási építményhez 3 millió köbméter betont használtak fel. Ha ezt a mennyiséget egyszerre egy tömbben akarták volna beönteni, a betonnak 125 évig kellett volna száradnia, így a gátat kisebb, előre legyártott trapéz alakú betonoszlopokból rakták össze. A beépített vízerőmű kapacitása 2080 MW, amely meghaladja a paksi atomerőmű összteljesítményét. Ez kell is a közeli kaszinóváros számára. A gát vízszabályozásban is fontos szerepet tölt be. Építése nyomán duzzadt fel a csodálatos színű Lake Mead, amely a mai napig az Egyesült Államok legnagyobb víztározója.

A gát, amely korának építészeti bravúrja volt, Arizona és Nevada állam határán fekszik, az elkerülő út hídjáról remek a rálátás a szurdokra és magára az építményre. A gáton gyalog, vagy kocsival is át lehet menni, a Visitor Centerből pedig rendszeresen indítanak idegenvezetést. Mi az erőmű belsejének meglátogatását kihagytuk, megelégedtünk csupán egy sétával a kolosszuson. Innen igen szembetűnő volt a folyó alacsony vízállása, amely jelezte, hogy a világ más országaihoz hasonlóan az USA délnyugati államai is komoly vízproblémákkal küszködnek.

Grand Canyon National Park

A világ legnagyobb szurdokvölgyét a Colorado folyó 17 millió év alatt hozta létre. 446 km hosszú, szélessége néhol a 29 km-ig is eléri, mélysége pedig átlagosan 1200 és 1800 méter között van. És óriási. ÓRIÁSI! Mikor Gyöngyivel először megláttuk percekig szóhoz se jutottunk, csak álltunk a szélén és tátott szájjal bámultuk a messzire elnyúló völgyek és hasadékok láncolatát.

A Grand Canyonra legtöbben pusztán csak egy egynapos buszos utat szánnak Las Vegasból, csak hogy kisétáljanak a híres Skywalk-ra és elmondhassák, hogy itt is voltak. Vétek. El kell jönni a Grand Canyon Village-be, be kell járni a déli perem egy hosszabb szakaszát, és ha van rá mód, tenni kell egy sétát valamely, a völgybe vezető túra útvonalán. Mi a legnépszerűbbet és legjobban kiépített útvonalat a Bright Angel trail-t választottuk. De erről majd egy másik bejegyzésben…

Glenn Canyon National Park – Lake Powell

A Grand kanyon mentén haladva megálltunk a Grandview Point-nál és a Desert View Watchtowernél, hogy innen is megcsodáljuk a kilátást, majd a Navajo indiánok rezervátumán keresztül Page-nek vettük az irányt. A város elsősorban a Powell tó nyújtotta rekreációs lehetőségei miatt lett nagyon felkapott. A Colorado folyó itt is tovább folytatta romboló munkáját, és ha nem is vájt ki olyan széles völgyeket, mint folyása lentebbi részein a Glenn Canyon is meseszépre sikeredett. Igaz mi csak egy kis szeletkéjét láttuk, nevezetesen a Patkó kanyart (Horseshoe Bend-et).

1963-ban Page mellett is építettek a folyóra egy erőművet. Ennek nyomán duzzadt fel a mesterséges tó, amelyet a Colorado folyó korábbi felfedezőjéről John Wesley Powell-ről neveztek le. Az átlagosan 50 méter mély tó a vizisportok szerelmeseinek Mekkája. Átlátszó tiszta vízében mi is megmártóztunk, közel a hírneves Antelope kanyonhoz, amit máig bánok, hogy kihagytunk. Biztos vagyok benne, hogy nekem is sikerült volna olyan fantasztikus képet készítenem, mint ez itt:

A slot kanyon a navajo indiánok földjén fekszik, így kizárólag ők jogosultak idegenvezetésre, amely kötelező és meglehetősen borsos árú.

Zion National Park

Következő megállónk Zion volt. Nálam csak itt, a keleti bejáratnál található Sakktábla hegynél (Checkerboard Mesa) esett le igazán, hogy a geológia alig pár kilométerrel arrébb milyen változatos felszíni formákat tud produkálni.

Kacskaringós utakon jutottunk le a nemzeti park nevét viselő csodálatos völgybe. A völgyet a pueblo indiánok után a mormonok fedezték fel másodjára és ennek nyomán a bibliai nevekkel látták el a természeti képződményeket. Így lett például a három egymáshoz nagyon közel eső hegy neve a három pátriárka (The three patriarchs), egy vízesés mögött megbúvó sziklatömb a Könnyező szikla (Weeping rock), vagy egy szédítően magas sziklatorony az Angyalok leszálllóhelye (Angel’s landing). Mielőtt elindultunk LA-ből, Paul a lelkünkre kötötte, hogy az utóbbit mindenképp másszuk meg, így mit lehetett tenni, a Zion-ra tartogatott „nagy” túránk ez lett.

Az út végig felfelé vezet, így meglehetősen fárasztó és kitett. Különösen figyelni kell az utolsó szakasznál, ahol már annyira keskennyé és meredekké válik az ösvény, hogy láncok segítik a feljutást. Figyelni kell, hogy hol támasztja meg az ember a lábát, mert elég egy rossz lépés és könnyen a szakadékban találjuk magunkat. Nem vicc, rossz időben számos halálos baleset történt már itt. Az is baljós, hogy meglehetősen népszerű és forgalmas a túraút, így előfordul, hogy önkéntelenül is siettetnek a mögöttünk jövők. A tetőről belátni az egész völgyet, amelyet az alján kanyargó Virgin folyó alakított ki az évezredek során. A folyón felfelé a völgy teljesen összeszűkül, kanyonná alakul és az egymástól már alig pár méterre lévő sziklafalak közé szoruló folyóvízben kell haladni. Ez az ún. „The Narrows”, az egyik leghíresebb és legkalandosabb túraútvonal az Egyesült Államokban. Sajnos több napig tart végigjárni, így mi csak a bevezető úton tettünk meg pár száz métert, mielőtt kénytelen-kelletlen visszafordultunk. Én egyszer ide azért még… visszatérek.

Bryce Canyon National Park

Az ötödik napot a Bryce kanyonban töltöttük, amely valójában nem is egy kanyon, hanem egy fennsík pereme. A plató széléből a jég és az erózió sok száz csodálatos vörös sziklaoszlopot faragott le. A több kilométer hosszú perem mentén végighaladva ezekre a csodálatos oszloperdőkre lehet rálátni. Egyes kevésbé meredek részeken le is lehet ereszkedni közéjük és bolyonghat az ember azok útvesztőiben. Természetesen mi is tettünk egy rövid kört a vörös sziklák között, amelyről a névadó Ebeneezer Bryce mormon telepes csak annyit mondott „pokoli hely, ha eltéved egy tehened”.

Grand Staircase Escalante National Monument

Paul figyelmünkbe ajánlotta, hogy ha kanyoningozni szeretnénk, akkor az Escalante parkban mindenképp álljunk meg. Kevés időnk miatt azonban úgy döntöttünk, hogy sajnos ki kell hagynunk egy egész napot igénybevevő túrát. Mivel pontosan nem emlékeztem rá, hogy Paul melyik túraútvonalat is ajánlotta, ezért a parkőr épületénél sem tudtak igazán útbaigazítani minket. Így a tervezett rövid kirándulás is kimaradt. Pedig számos gulch és slot kanyon található a környéken. Akinek van ideje felfedeznie tájat, mindenképp álljon meg.

Capitol Reef National Park

Escalante-t elhagyva újra felkapaszkodtunk a Colorado platójára ahonnan pazar kilátásban részesültünk. Átautóztunk a Dixie National Forest csodálatos fenyőerdején és csak estére értük el a Capitol Reef Nemzeti Parkot. Az első természeti alakzat, amely a nyugatról érkezőket fogadja: a Chimney Rock masszív sziklái. Tiszteletet parancsolóan tornyosultak fölénk is. Estére kerestünk egy eldugott helyet, ahol tábort üthettünk és a park felfedezését másnapra hagytuk.

Kinéztük magunknak egy aránylag rövid és ígéretes túrát a Cohab Canyon Trail-t, hogy végre megnézhessünk magunknak egy igazi slot kanyont. Mire elértük a bejáratát sötét felhőkre lettünk figyelmesek, ennek ellenére elindultunk, bízva abban, hogy talán elkerül minket az eső. Tudni kell, hogy itt hirtelen és nagy erejű felhőszakadások is előfordulnak, amik nagyon veszélyes árvizeket okozhatnak a szűk kanyonokban. Nem kísértve a sorsot mikor elkezdett komolyabban esni, úgy döntöttem visszafordulunk. Mire elértük a kocsit, már bőrig áztunk, de persze az eső is csak eddig tartott. Bosszúsan ültünk be a kocsiba és hajtottunk vissza a park fő útjára, hogy ha már ma sem jutott sok a túrázásból, akkor legalább művelődjünk és nézzük meg a közeli vörös falra vésett indián petroglypheket.

Goblin Valley State Park

Kis bosszúságot okozott, hogy a kocsink aksija már másodjára adta meg magát. Először a Grand Canyonnál bikázta be Bob a lakókamionjával, másodjára a Capitol Reef-nél kellett egy rangert hívni, hogy beinduljon a verda. Roppant bosszús voltam, különösen azért, mert mindig olyan eldugott helyeken táboroztunk, ahol még térerő sem volt, hogy segítséget hívjunk baj esetén.

Utunkat azonban folytatnunk kellett. Méghozzá a Goblin Valley-be. Ezt a kis eldugott völgyet csak 1920-ban fedezték fel és csak 1964-ben nyilvánította Utah védett állami parkká. Úgy is nevezik, hogy a „gombák földje” a sok furcsa sziklaképződményei miatt. Ezeket mások szellemeknek (goblinoknak) hívják és valóban, olykor, mintha embermagasságú kalapos manók, vagy törpök lennének. Éppen csak nem hupikékek. Majd másfél napot kalandoztunk ezen a varázslatos helyen és töménytelen fényképeket készítettünk Aprajafalváról, de következő megállónk már várt minket.

Arches National Park

Amilyen kicsi volt a Goblin Valley olyan hatalmas területen terült el az Arches Nemzeti Park. Ahogy a neve is mutatja, a park a különböző homokkőből kialakult diadalívekről kapta a nevét. Nem egy van belőle, hanem több tucat, de a leghíresebbet már mindenki ismeri a Microsoft Windows háttérképéről.

Canyonlands National Park

A kőívek szomszédságában található egy másik óriási kiterjedésű és szintén lélegzetelállító nemzeti park, amely a maga egyszerűségével csak a Canyonlands nevet kapta. A Grand Canyonhoz hasonlóan itt is a hatalmas mélységek igézik meg az embert. A Green River és a Colorado találkozása és együttes ereje szigetelte el ezt a fennsíkot a plató többi részétől és a csücskéből szinte 360 fokos panoráma nyílik a messzi tájra. Diadalívek és dómok itt is találhatóak, de mi még azték romokat is felfedeztünk.

Cedar Breaks National Monument

Két hetes utunk legtávolabbi pontja a Canyonlands volt. Innen már a gyorsforgalmin jöttünk vissza Las Vegas irányába. Az út közel sem volt sivár, de azért tettünk még egy kitérőt Cedar Breaks felé. Ez a közel 3000 méter magasságban fekvő természetvédelmi terület igazi alpesi éghajlattal rendelkezik. Furcsa volt a vörös és sárga kősivatagban eltöltött hosszú idő után hirtelen a zöld fenyőfák erdejébe csöppeni. Itt is látható egy hatalmas, homokkő sziklákkal szegélyezett, amfiteátrumszerű leszakadt hegyoldal, azonban a Bryce Canyonhoz képest ez messze eltörpül. Ami viszont igazán megfogott minket az az itt található flóra. Július közepe volt és érdekes mód rengeteg különleges és sokféle színes virág éppen most virított teljes pompájában. A másik igazi botanikai különlegesség a matuzsálem korú bristlecone fenyők kis csoportja volt. Ezen faj példányai közt akad 5000 éves is, így Földünk legöregebb élőlényei közé tartoznak.

Zion National Park – Kolob Canyons

Zion-ról már írtam korábban, de mivel mi a másik irányból is megközelítettük, ezért újra meg kell említenem. A Kolob kicsit el van szigetelve a park többi részétől, ezért annyira nem is forgalmas. Talán ennek is köszönhető, hogy a Taylor Creek Trail mentén tett fél napos kirándulásunk során itt találkoztam először csörgőkígyóval. És remélem utoljára…

Indulásunk tizedik napján késő délután érkeztünk vissza Las Vegasba, ahol Erik újra fogadott minket. Tervbe volt ugyan véve, hogy másnap teszünk még egy kanyart a Death Valley felé, de mivel a kocsi aksija megint lefulladt, inkább nem kockáztattam meg azt, hogy legközelebb a világ legforróbb sivatagában rohadjak le. Amúgy is nagy kitérő lett volna, így inkább egyenesen Los Angelesnek vettük az irányt, ahol Paul már várt minket és élménybeszámolónkat a vörös sziklák lélegzetelállító országáról.

Az Egyesült Államokban nem olyan egyszerű a vándor élete. Korábbi bejegyzésemben bemutattam, hogy autó nélkül semerre sem lehet eljutni, és mindent összevetve ez a legcélszerűbb módja annak, hogy bejárjuk az országot. Most tekintsük át a további nehézségeket is, illetve az áthidalandó problémákat, amivel mi is szembesültünk utunk alatt.

Sokan gondolják azt, hogy ha már autót bérel az ember, a kocsiban megoldható alvással legalább a szállásköltségből meg lehet spórolni egy kis pénzt. Nem lebecsülendő egy kis kényelmetlenség, mivel az amerikai nemzeti parkok környékén egy minden luxust nélkülöző motel is fejenként 80-100 dollárba kerülhet egy éjszaka. Arról nem is beszélve, hogy a szállásokat jó előre le kell foglalni. Mi pont belefutottunk a július 4-ei hosszú hétvégébe, de több forrásból állíthatom, ünnepnaptól függetlenül a szállodák és nem mellékesen a kempinghelyek is már hónapokkal előre betelnek.

A kempingek: felejtsük el a hazai kempingeket, ahol oda dobom ki a sátramat, ahova akarom. Sorszámozott kempinghelyek vannak, önálló kocsi-beállóval és tábortűznek való főzőhellyel. Ha nincs is betáblázva jó előre a kemping, akkor is időben kell érkezni, mert naplemente után biztos, hogy sehol nincs szabad placc. Többnyire sorompós fabódék állnak a bejáratnál, de előfordul, hogy csak becsületkassza van kitéve. A szövetségi, vagy állami kempingekben még olcsón 10-15 dollár körül megúszunk egy éjszakát. Ugyanez privátban már 25-30 zöldhasú. A szolgáltatás persze tartalmaz tiszta toalettet és zuhanyzót, aminek mindig örül a fáradt utazó.

Kempingezünk a Goblin Valley állami parkban

Kelet-európai fejekben könnyen merül fel a vadkempingezés gondolata. Nos, hiába vagyunk a vadnyugaton, sajnos az USA-ban már ez is korlátozott. Valahol jó is, mert a turisták tömegei rövid időn belül lezúznák a természeti szépségeket, de ugyanakkor mindenki vágyik egy kis paraszt cowboy romantikára. Az Egyesült Államok törvényei szigorúan tiltják, vagy legalábbis engedélyhez kötik a közterületen történő éjszakázást. Ez egyrészt vonatkozik bármely nemzeti park területén történő többnapos gyalogtúrára, ami előzetes hatósági engedélyhez van kötve, valamint, és ami leginkább minket érintett, az az útszéli kocsiban történő alvásra is. No overnight parking! Azaz sem a kamionok, sem a lakóautók (RV-k), sem a személygépkocsik nem tölthetik az éjszakát az út mentén, de még az út menti pihenő parkolókban sem.

Persze minden szabály alól van kibúvó. A tiltás az úttól számított 200 méteres határig szól, azaz, ha az ember véletlenül talál egy poros, földutat, amin kellően messze eltávolodik a közúttól máris nyert ügye van. Mondanom sem kell, az ilyen szervízutak száma behatárolt és legtöbb esetben magánterületre vezet.

A sivatag közepén éjszakázni nem veszélytelen.

Egy másik opció a Walmart lánc 24 órás áruházainak parkolói, amelyek nem minősülnek közterületnek. A közösségi média persze forradalmasította az említett betyárkodást és létrejöttek olyan honlapok, mint például ez, amelyen pontosan meg vannak jelölve az eldugott lehetséges pihenőhelyek. Javasolt a koordináták előzetes megjegyzése, a leírások és térképek kinyomtatása, mert ezeken a helyeken természetesen nulla térerőt lehet beazonosítani. Másik hasznos honlap ez, amely a nem engedélyezett Walmart parkolókat tartja számon. Az elsőbbség azonban itt is fontos fegyvertény. A sivatagban kevés Walmart van, a szabad férőhelyek/parkolóhelyek száma pedig mindenütt korlátozott.

A Walmart előnyei: mosdó és sült csirke

Hogyan kell elképzelni a nemzeti parkokat az USA-ban? Természetesen nem úgy, mint Magyarországon. Mivel az itteni parkok hatalmas területeket foglalnak el, mindenképp kocsival ajánlott megközelíteni őket. A bejáratnál kapuk találhatóak, ahol belépőt kell vásárolni. Érdemes ilyen kombinált évre szóló kártyát venni 80 USD-ért, amely az összes szövetségi természetvédelmi területre és parkra érvényes. Sajnos állami parkoknál külön kell jegyet venni. Amúgy mindenütt adnak a bejáratnál térképet és újságot, amely tartalmazza a fontosabb információkat, aktuális programokat, a lehetséges túraútvonalakat és kempinghelyeket.

Számos parkban van helyi buszjárat a nagyobb látványosságok, a központ és szolgáltató egységek között, hogy ne kelljen mindenkinek autóval közlekednie, valamint, hogy egyszerűbb legyen visszajutni a parkolóba. Legtöbb helyen jól szervezetten működik a rendszer. Szóval fain.