Amerikában autó nélkül legfeljebb vegetatív állapotban létezhet az ember. Legfeljebb, mert a nagyobb városokban az élelmiszerboltok és az összes egyéb szakáruház, bevásárlóközpont a település határában van kitéve. Nincs sarki kisbolt a tömb aljában. A távolságok óriásiak, a tömegközlekedés pedig teljesen elcsökevényesedett. A városok közötti utazásnál is kényszerhelyzetben van az ember. A pályaudvarok, repterek között persze megvan az összeköttetés, de utána marad az Uber, vagy az autóbérlés.

Velünk se volt másképp. Mikor még Magyarországon terveztem az utunkat, őszintén, nem is mertem azzal kalkulálni, hogy valóban eljutunk az Egyesült Államokba. Így nem is állt rendelkezésemre komplett terv a konkrét útvonalat illetően. Természetesen szerettem volna látni a nagyvárosokat a felhőkarcolókkal, de a nemzeti parkok és a természeti szépségek is vonzottak. Látni akartam a nyugati és a keleti partot egyaránt, a Sziklás hegységet, a vadnyugatot, de New Orleans és Florida is csábított. Szó mi szó, nem lehet az egész országot egyszerre bejárni és egy jenkinek is komoly fejtörést okozna egy olyan útvonal felvázolása, ami minden látnivalót tartalmaz.

Mielőtt megérkeztünk az országba az interneten végigjártam a közlekedési lehetőségek teljes tárházát és ezek függvényében is döntöttem aztán a végleges útvonalunkról. Az opciók ezek voltak:

Stoppolás. Kizárva. Sok az autópálya, többsávos utak, ahol mindez tilos, vagy balesetveszélyes. Mániákusok és láncfűrészes gyilkosok rohangálnak az utakon, nem akarom, hogy valami "Zsé"-kategóriás horror film alapötletévé váljunk. Továbbá lassú. Nem vagyok Kerouac.

Vonat. Nem lenne rossz választás, az Amtrak-nek (Amerikai Vasúti Társaság) ugyanis van havi bérlete, ámbár csak korlátozott számú utazásra szól. Ellene hoztam fel, hogy a keleti országrészben gyenge a vasút kiépítettsége. A nemzeti parkokba se lehet velük túl egyszerűen eljutni, sokszor kell átszállni, illetve kombinálni kell buszokkal. Így, és amúgy is, drága. Elvetve.

Busz. A szabad kapitalizmus országában a Greyhound az egyetlen busztársaság, amely az összes államban működik. Szégyen! Utánanéztem és 2013-ban megszüntették az országos havibérletüket is. Ugyan sokan szidták a szolgáltatás minőségét is, de ezek az emberek tuti biztos nem jártak még Indiában. Sajnos kilőve.

Telekocsi. Röhej, de ilyen internetes oldalt nem találtam az USA-ban. Talán nem is létezik. A Craig’s list-en elvétve vannak ajánlatok, de szerintem az amerikaiak annyira paranoiásak, vagy kényelmesek, hogy nem visznek magukkal idegeneket. Kész csoda, hogy az Uber beindult.

Kocsivásárlás. Saját autó! Yes! Annyit hajtjuk, amennyit, és olyan messzire, ahová csak akarjuk. Azonban a Magyarországon legendaként élő hírekkel szemben a jó és megbízható autó itt sem olcsó. A papírok komplikálják a helyzetet és a kötelező biztosítás beszerzése nem rezidensként igen drága, ha nem lehetetlen. Hosszabb időre igen, de sajnos két hónapra nem alternatíva.

A fentiek fényében egyértelművé vált, hogy az autóbérlés számunkra is elkerülhetetlen lesz. Los Angelesben Paullal leültünk és tanácsát kikérve végiggondoltuk az útvonalunkat és kiszámoltuk mennyi időre kell majd a kocsi. Minden ember első gondolata, hogy ha már adott a lehetőség keresztülszeli Amerikát az egyik parttól a másikig. Road 66! Easy rider! Mekkora királyság ilyenről sztorizni otthon.

Paul viszont lebeszélt róla. Sokba kerül, egyrészt a benzin, másrészt az autó relokációjáért (az eredeti helyére történő visszaszállításért) kért pénz és az ország belseje állítólag amúgy is dögunalom. Napokon át gabonaföldeket bámulni nekem se volt kedvem, így hagytam magam meggyőzni arról, hogy inkább egy izgalmasabb területet járjuk be alaposabban. Paul javaslata az volt, hogy Las Vegasból tegyünk egy körutat a kanyonok vidékén Kalifornia-Nevada-Arizona érintésével Utahban. Ezt követően ha visszatértünk Los Angelesbe eltöltünk nála még pár napot és egy új autóval a híres 1-es főúton elindulva az óceán partja mentén menjünk San Fransisco-ba. Itt repülőre szállunk, átszeljük a kontinenst és folytathatjuk a keleti parton Washington és New York bejárásával. Tetszett az ötlet, bár gondolatban San Fransisco-tól kicsit elkanyarodtam a Yosemite nemzeti park felé is. Ha már a Sziklás hegyégről lemaradunk, a Sierra Nevada egy részét azért ne hagyjuk ki.

Kocsibérlés ügyében az interneten kinéztem a legkedvezőbb ajánlatot és aránylag kedvező áron sikerült két hétre egy Nissan Sentra-t lefoglalnom. Paul és Brent még feltankoltak minket kajával, valamint kempingcuccokkal, aztán nekivágtunk az amerikai országútnak.

Utunk a Mojave sivatagon vezetett át...

Az első állomás a híres nevezetes Las Vegas volt, ahol Erik várt minket. Meglepő módon ő volt ez első és egyetlen magyar kanapészörfös, akivel utazásunk alatt találkoztunk, illetve fogadott. Kicsit tartottam is attól, hogy másként bánik majd velünk, de rendkívül jó fej volt és ismét kellemesen csalódtam az idegenbe szakadt magyarokban. Erik még 2001-ben, pont 9/11 után jött ki Amerikába. Élt New Jersey-ben és San Fransisco-ban is, de akkor épp Las Vegasba fújta a sivatagi szél. Mikor meglátogattuk épp egy hosszabb projekten dolgozott. Egy nagyobbacska földházat, ha úgy tetszik passzív házat, más megnevezésben superadobe-ot épített egy helyi nőcinek. Sok szobával számos garázzsal. A látott tervek alapján elég nehéz lehet csak földből megépíteni egy ilyen nagy épületet, de mivel Erik korábban ezt tanulta, örömmel vállalta a kihívást. Mi is meséltünk neki az Iránban látott agyagerődökről, a híres yazdi sikátorokról és kupolás széltornyokról, amit nagy érdeklődéssel fogadott.

Erikkel

Remekül éreztük magunkat Eriknél, amihez barátságos személye mellett a lakóparkban található úszómedence is hozzájárult. Bizony a semmi közepén felhúzott kaszinó-városban július elején tombolt a nyár. A perzselő nap, valamint a forró sivatagi szél elől a légkondicionált kaszinók is megfelelő menedéket nyújtottak, de a medence az igazi!.

Gyöngyi a világ legnagyobb hőmérője előtt.

46 Celsius fok volt. Kiakadt a higanyszál.

Splash

Las Vegas híres főutcája, a Strip valóban lenyűgöző. Mindenütt neonlámpák, reklámfények. A hotelek és kaszinók egymást követik. Az utcákon rengeteg a turista  és érdekes mód sok a kis család: papa-mama-gyerekek együtt önfeledten a bűn városában. No persze, sok a dorbézoló fiatal is, mivel az utcai alkoholfogyasztás egyedül itt megengedett. Óránként ingyenes show műsorok szórakoztatják a járókelőket: a Mirage előtt vulkánshow hatalmas lángokkal, a Bellagio előtt pedig a híres szökőkút szolgáltatja a nagy csinnadrattát.  Mindenütt csinos táncoslányok, valamint Darth Vadereknek, vagy Mignonok-nak beöltözött figurák szólítják le az embert.

Las Vegas Strip

Akinek nem elég a kinti nyüzsgés azokat a szállodák sok színes programmal próbálják becsábítani: rengeteg különböző musical, Circu De Soleil, Celine Dion, The Blue Men stb. szórakoztatja a jónépet. És persze mindenütt van kaszinó és szerencsejáték, ahol napi 24 órában a könnyű pénz illata lengi be a levegőt. Mi két estét is eltöltöttünk csak a Strip bejárásával, de mondanom se kell még így is csak kis részét láttuk. Nyerni persze nem nyertünk. A félkarú rablón próbálkoztam, ami hű is maradt nevéhez. Egy pörgetés többnyire 1 dollár, ami komoly családi kiadást jelenthet, különösen, hogy legtöbben nem készpénzzel játszanak, hanem egyenesen a bankkártyájukat dugják be az automatába.

Izgalmas volt a filmekből ismert szállodák előtt mászkálni, szinte minden egyes másodpercben próbára tettük fényképezőinket az éjszakai fotózás terén. Persze nem hiányoztak legnagyobbak bejárása: a Bellagio, a Ceasar’s Palace, a Paris, a Mirage, az Excalibur,  vagy éppen a Luxor.

Ez nem Párizs...

Ez nem Neuschwanstein...

Nekem leginkább a Venitian belseje tetszett, és bár még nem voltam Velencében, de simán el tudom hinni, hogy ugyanígy néz ki. Ha valakinek kedve támad hozzá, a kialakított kis csatornákon még gondolázni is lehet.

Mikor szó szerint égszínkékre festik a plafont.

Erikkel elmentünk a Belvárosban található Fremont Street-re is, ahol szintén nagy a forgatag. A Container Parknevű sörkert előtt található egy lángokat fúvó imádkozó sáska, ami az egyik Burning man fesztiválról került ide, valamint az utca végén találkoztam végre a híres Marlboro Man-nel is.

Viva, viva...!

És hogy miért hívják Las Vegast a bűn városának? A rádióból tudtuk meg, hogy ott tartózkodásunk alatt, egymástól függetlenül, két embert is lelőttek az utcán. Talán ezért is...

Los Angeles, az angyalok városa. És ez így igaz. A város nemzetközi repterén minket is fogadott egy ilyen földre szállt segítő: Paul. Őt még Fidzsin, mana island-i nyaralásunk közben ismertük meg. Ebédidőben mindig egymás mellé ültünk és evés közben jókat beszélgettünk egymással. Sokat meséltünk neki az úti élményeinkről és mikor felajánlotta, hogy ha esetleg Los Angelesben is járunk, látogassuk meg, azonnal lecsaptam a labdát. Mondom neki:

- Paul, két hét múlva jó lesz?

És ő nem ódzkodott, hanem királyi fogadtatásban részesített minket.

Az ötvenes évei vége felé járó, kissé pocakos, de mégis fit és aktív, kíváncsi és hihetetlenül életvidám Paul az egyik kaliforniai magánfőiskolán kutat és tanít kommunikációt, illetve oktatástechnológiát. Ezzel kapcsolatban látogatott el Fidzsire is a barátnőjével, valamint munkatársával, hogy a főiskola által ajándékozott tableteket elhozza a sziget iskolája számára.

Paul-lal

Már akkor nagyon megkedveltük, és hihetetlen szerencsésnek mondhattuk magunkat, hogy Los Angelesben egy helybéli kalauzol végig minket. Maga a város egyébként nem szép, vagy legalábbis én nem ezt vártam gyerekkorom hollywood-i agymosása után. Viszont Paul iszonyú sokat dobott rajta és összességében nagyon pozitív kép alakult ki róla.

Végigvezetet minket a kötelező látnivalókon, így megnéztük Beverly Hills-t, a Rodeo Drive-t, a Hollywood Boulvard-ot a csillagokkal és a Chinese Theatre-rel, messziről a híres feliratot. Sétáltunk Santa Monica strandján, valamint Long Beachen is. A belvárosban is tettünk egy fordulót, hogy ki ne hagyjuk a Disney Concert Hall-t, valamint lássunk pár felhőkarcolót. Los Angeles összességében nem az architektúráról és a történelmi látványosságokról híres, de mindezek után elmondhatjuk, hogy akad azért pár érdekes hely és épület. 

Mi igazából nem is magában LA-ben töltöttük napjainkat, hanem a nagyvárostól délre lévő Orange County-ban, ahol Paul lakott.

És minket nem is igazán a város érdekelt, hanem inkább az amerikai és a kaliforniai életérzés, az emberek attitűdjére voltunk kiváncsiak. Paul ebben is remek partnernek bizonyult: rengeteget mesélt és folyamatosan azon volt, hogy megmutassa, merre és hogyan verik el az amerikaiak a szabadidejüket (és pénzüket), hol vásárolnak, hol szórakoznak, mi a menő és miben irigylésre méltóak, vagy éppenséggel miben kellene javulniuk honfitársainak.

Nyári szünet lévén rengeteg ideje volt, és mivel unatkozott rengeteg programot szervezett nekünk. Elvitt minket egy motoros kocsmába, egy cowboy pub-ba, az OC megyei vásárra, Doors és Eagles tribute koncertre, ettünk mexikói steaket, óriás hamburgert, vásárlás közben végigzabáltunk egy Costco-t, ellátogattunk hétvégén Newport Beach-re, fürödtünk Laguna Beachen és voltunk egy helyi művész (Robert Wyland) galériájában is.

Costco áruház

Avokádós kaliforniai hamburger

 Disneyland shopping centre

 Californian art

Mikor Paul épp nem ért rá, lakótársa Brent vette át a stafétát és ő kalauzolt minket a környéken. Brent korábban helikopterpilóta volt a hadseregben. Vietnámban is harcolt, ahol kétszer le is lőtték a gépét. Most legtöbb idejét PR cégére fordítja. Rengeteg izgalmas dolgot láttunk, hallottunk, leírni, elmondani lehetetlen. Pár érdekes, ha nem is szokatlan megállapítást, azért utólag tehetünk Kaliforniáról:

• Los Angelesben a tömegközlekedés élőholt állapotban van, mivel az autógyárak és az olaj-lobbi korrumpálja az államvezetést.
• Furcsa fintora a sorsnak, hogy Kalifornia annyira zöld akar lenni, hogy itt a legmagasabb az üzemanyagra kivetett helyi adó.
• Ami eszünkbe jut az angyalok városáról: strand, szörf, bikini, napolaj. Viszont senki nem gondolná, hogy a Csendes-óceán iszonyú hideg…
• Mivel Kalifornia eredetileg spanyol gyarmat volt, könnyű a helyi születésű, de spanyol ajkút (hispanic) mexikói (gazdasági) bevándorlónak nézni.
• Disneylandben minden este van tűzijáték. De olyan, hogy az csuda!
• Az utcán furikázó 10 autóból egyben tutira találni lőfegyvert.
• A Hollywood Boulvard vége már annyira lepukkant, hogy ott már senki nem akar csillagot magának.
• Hazánkban szinte ismeretlen, de a Grateful Dead nevű hippi zenekarnak itt talán nagyobb kultusza van, mint a Beatlesnek.

Mindenki álma, hogy egyszer nyaralhasson egy trópusi szigeten. Hasonlóképp másokhoz, én az irodai számítógépem monitorán Bora-Bora-t állítottam be háttérképként. Nem is volt kérdéses, hogy ha már egy világkörüli úton járunk és már ilyen messzire eljöttünk, akkor megálljunk-e a Csendes óceánon legalább két-három hétre. Csupán csak azt kellett eldönteni, hogy mire futja a pénztárcánkból. Sajnos Bora-Bora, és egész Francia-Polinézia rettentően drága, így csak a közelebbi és olcsóbb Vanuatu, Tonga, Kiribati és Fidzsi jöhetett szóba. Mivel az utóbbi idegenforgalom szempontjából elég jól van pozícionálva, végül is rá esett a választás. Még Te Anau-ban le kellett foglalnom két helyet a Fiji Airlines kényelmes charterjáratára, valamint a további jegyet is az USA-ba, hogy valóban kedvező áron repüljünk.

Őszintén megvallom, Fidzsire nem a kultúra-vágy és a felfedezések iránti szenvedély vonzott. Új-Zélandon annyit talpaltunk, hogy egyszerűen csak pihenni és pihenni szerettünk volna. Neten kinéztem egy olcsóbb búvár központot egy apró szigeten, ahol nem gond a kempingezés és ahol a hátizsákosok is zavartalanul tudnak relaxálni a tengerparton és levélben leegyeztettem velük egy hét teljes ellátást.

Mana Island

Fidzsi, amúgy két nagy és 300-nál is több kicsi szigetből áll, de a lakosság háromnegyede a legnagyobb szigeten, Viti Levun él. A mi repülőnk is az ezen a szigeten található Nadi városában landolt. Itt szembesültünk az ország etnikai megosztottságán. A Fidzsi szigetek 1874 és 1970 között angol fennhatóság alatt állt, sőt még most is a Brit Gyarmatbirodalom része, így II. Erzsébet fidzsi nagyfőnököt imádják. A fehérek érkezésük után azonnal elkezdték a két fő szigeten a monokultúrák igéjét hirdetni, mindezt elsősorban cukornád formájában. Mindezzel persze a banán és emberhúshoz szokott kannibálok nemigen tudtak mit kezdeni, így az angolok a már jól bevált módszerhez folyamodtak és indiai munkásokat hozattak a földekre. Ennek hatására a polinéz őslakók majdhogynem kisebbségbe kerültek, arányuk jelenleg is kb. 50-50 százalék. A múlt században számos etnikai összetűzés volt köztük és nem mondanám, hogy mára már megkedvelték volna egymást.

Kicsit fura volt, hogy egy csendes-óceáni szigeten a repülőről leszállva a curry szaga csapja meg az ember orrát, idegesítő panjabi zene szól, az utcákon pedig az új-delhiből ismert fogatlan arcok mosolyognak vissza.

Fidzsin a kanapészörf nem abban a formában működik, mint ahogy azt a szervezet szeretné. Kevés tag van a szigeteken és azok is inkább letelepedett külföldiek. Az összes helyi pedig, aki felfedezte az oldalt mind üzletet akar kovácsolni a turisták vendéglátásából. Nem bántásból, de tényleg mindenki meg akarja szervezni neked azt a két hetet, amit itt töltenél. Vendéglátónk, Diana ír származású volt, amit első ránézésre nehezen lehetett volna megállapítani. Gyorsan levágtuk a dolgot, hogy ő is valamelyik resort embere, így a velünk együtt szörfölő kínai lány halk figyelmeztetésére már nem is volt szükség. Elmondtuk, hogy sajnos már egyeztettünk egy másik üdülővel, és hogy mi valójában sátrazni szeretnénk az óceán partján. Csak hümmögött, de kedves maradt és megengedte, hogy maradjunk két napot.

Megismerkedtünk helyi származású férjével, Paullal is, aki Iraq-ba járt át testőrnek és pont a következő bevetését várta. Tudtuk, hogy odaát kezd eldurvulni a helyzet, így nem csodáltuk, hogy esténként a barátaival egy tál kava és egy kövér dzsoint mellett próbált lazítani és kiélvezni a még hátralévő napokat. Egy ilyen kava szertartásra első este minket is elhívott. A polinéz kultúrában ezzel a ceremóniával köszöntik a vendégeket. A kava egy gumós növény az ún. mámorbors gyökeréből készített sár ízű, barna ital. Nagy mennyiségben állítólag tudatmódosító, eufórikus hatása van és régen a sámánok, így léptek kapcsolatba a szellemvilággal. Véleményem szerint az ember hamarabb rókázik tőle, minthogy bármilyen spiritualitás megkísértené. A szertartás során a kavát egy kör alakú, apró lábakon álló edényben készítik el. Ebből merítik a nedűt egy fél kókuszdió héjjal és ez jár körbe a ceremónia tagjai között. Mielőtt átveszi az ember a kis poharat egyet tapsolni kell és „Bula! (Üdvözlet!)” felkiáltás után lehet csak inni belőle. Ha végeztünk és továbbadtuk az italt, hármat kell tapsolni, és „Vinaka!” („Köszönöm!”) mondattal kell zárni a kört.

Mindezek mellett nem nagyon csináltunk semmit Nadi-ban. Első körben befizettük a búvár resort-ba a szállásdíjat és egyeztettünk a transzferről. Az utazási irodában ekkor ismerkedtünk meg Rucy-val, aki szintén CS tag volt és azt mondta, hogy a nyaralás után egy-két napra ő is szívesen lát minket az otthonában.

Második este egy hagyományos fidzsi táncbemutatón is részt vettünk, ahol volt bula tánc, meg lángoló botokkal történő akrobata mutatvány. Az utolsó nap feltöltöttük készleteinket és bevásároltuk azokat a szükséges dolgokat, amiket egy távoli apró szigeten esetleg problémásabb beszerezni. Este Dee-éknek ütöttünk össze egy búcsúvacsorát, hogy megköszönjük a szíves vendéglátást.

Fidzsi néptánc

Másnap egy furgon vitt ki minket az öbölbe, ahonnan egy nagyobbacska csónakkal vágtunk neki a nagy kékségnek. Célunk a Mana sziget volt, ahol egy hetet szándékoztunk tölteni, de olyannyira jól éreztük magunkat, hogy még egy hétig maradtunk. A resorthoz több bungaló is tartozott, de mi az olcsóbb húszszemélyes hosztelszoba helyett inkább a privát szférát biztosító sátrazást választottuk. A teljes ellátás mellett a vacsorához élőzenét kaptunk a személyzettől, minden estére valamilyen szórakoztató programot (vetélkedő, bula-tánc, rákverseny, limbó, gyerekkórus stb.) biztosítottak számunkra. A személyzet nagyon kedves volt. Látszott rajtuk, hogy bár nincsenek jól megfizetve, mégis jól összekovácsolódott a társaságuk és szívüket-lelküket beleadják a vendéglátásba.

A staff

Egyik színes vacsoránk

A vendégek között is nagyon jó arcokkal ismerkedtünk meg, akik a világ különböző pontjairól jöttek a Mana Island-re pihenni. Akadt köztük finn, argentin, amerikai, német, ausztrál, új-zélandi, lengyel és még sorolhatnám.

A tengerpart pedig lenyűgöző volt. Hosszú homokos strand, tűrkizkék tenger és pálmafák. Ahogy az a monitorom háttérképén volt…

Míg Gyöngyi a parton süttette a hasát addig én többnyire a vízben a színes halak között töltöttem az időt. A szigetet korallzátony vette körül, így a víz egyáltalán nem volt mély, sőt apály idején helyenként a tányérkorallok teljesen a felszínre kerültek.

Apály

A snorkelingezést az erős ár-apály jelenség miatt ezért időben kellett kezdeni. Előfordult, hogy a víz gyors mozgása, apadása miatt épp, hogy csak vissza tudtam jutni a partra. Már az első nap a frászt hozta rám egy szirti cápa. Hirtelen bukkant fel az orrom előtt a korallfal határán, de aztán pillanatok alatt el is tűnt. Ezután alig vártam, hogy újabbakat vehessek szemügyre. A leszakadó falon túl előfordult, hogy egy csapat foltos sas rája úszott el alattam méltóságteljesen. A legkisebb is vagy másfél méteres lehetett…

Alacsony vízálláskor a partról is láttunk murénát.

Fidzsin két palackos merülésre fizettem be. Az első alkalmával a cápaetetés volt a fő attrakció. Egy fémdobozban vittek le tonhal darabokat a már odacsábított egy-másfél méteres szirt és szürkecápák számára. Körülbelül 14-15 példányt számoltunk össze, amint körözgettek a nagydarab búvárvezető körül. Mi egy kőrakás mögött kapaszkodtunk és bámultuk a hatalmas ragadozókat, amelyek közülül egy olyan közel úszott hozzám, hogy meg is tudtam érinteni. A második merülés során egy elsüllyesztett hajóhoz merültünk le. Még elég fiatal roncs volt, így túl sok izgalmat nem tartogatott, de legalább eggyel szaporítottam a merüléseim számát.

Lehetőség lett volna még további szigeteket is felfedezni. Például a Mana Island-ről jól látható volt az a lakatlan sziget, ahol Tom Hanks-szel forgatták a Számkivetett című filmet. Ide szerveztek egynapos kirándulásokat is, de ha beinvesztálunk egy egyhetes hajóbérletbe eljuthattunk volna Nanuya Levu-ra, ahol a Kék laguna jeleneteit vették fel. Mi viszont nagyon jól éreztük magunkat Mana Island-en és inkább maradtunk.

Tom Hanks a túloldalon sanyargott

Két varázslatos hét után azonban véget ért a pihenő és immáron nekünk játszottak búcsúzenét és a mi hajónknak integetettek az emberek a partról. Indultunk vissza Nadiba.

Miután visszaérkeztünk a fő szigetre eltöltöttünk egy felejthetetlen éjszakát Rucy-nál és családjánál, de mivel a repülő indulásáig még hátra volt három napunk, így meg akartuk nézni a Naditól nem messze lévő Sigatoka városát is. Ez arról híres, hogy a szél a tengerparton hatalmas homokbuckákat halmozott fel, amelyekről lehetett csúszkálni.

Sigatoka remek hely szuvenírek és képzőművészeti tárgyak, faragványok beszerzésére. Rengeteg szép dolgot árultak aránylag kedvező áron, de mivel mi hátizsákokkal voltunk, számunkra csak a látvány maradt.

Végül elérkezett az utolsó nap is, így visszabuszoztunk Nadiba és felszálltunk a Los Angelesbe tartó járatra magunk mögött hagyva Fidzsi-t és a varázslatos Mana szigetet. Köszönjük! Vinaka vakalevu!