A szingapúriakért jön egy helikopter. Feladták. Mi hárman és Luck elindultunk a Kala Patar-ra. Szép napsütéses időnk volt, így nagyon könnyen haladtunk fölfelé. Gyöngyi viszont félúton meggondolta magát, megállt és úgy döntött, hogy inkább megvár minket. Nem tudom miért, pedig ő is jó ütemben jött, nem látszódott rajta fáradtság nyoma.

A panoráma a csúcson fenséges volt és mivel nem voltunk annyira kifáradva, végre ki tudtuk élvezni a dicsőség pillanatait. Velünk együtt még másik három túrázó ért fel a hegyre. Egyikük a telefonján elindította Aretha Franklintől a „Son of a Preacherman”-t. Olyan partyhangulat lett hirtelen, hogy szinte táncra perdültünk. Felemelő érzés volt.

A látható csúcsok

A Kala Pattar tetején

Mögöttem a Mount Everest

Visszaérkezve a fogadóhoz Ari gratulált nekünk, majd azonnal elindultunk visszafelé Lobuchenak. Tanulva a szingapúriak esetéből, próbáltunk olyan alacsonyra ereszkedni, amilyenre csak tudtunk.

Dughla-hoz érve, elváltunk a korábbi útiránytól és nem Dingbochénak mentünk a hegyen felfelé, hanem inkább a folyó völgyében haladtunk lefelé. A lemenő nap és a távoli felhők gyönyörű tájjá varázsolták a vidéket. Luck és Ari persze megint kilométerekkel előre rohantak, de már nem érdekeltek minket. Annyira megéheztünk, hogy időtöltés gyanánt hazai ételekről kezdtünk beszélgetni. A szokásos karácsonyi menüvel indítottunk és majd két órán át soroltuk a finomságokat. Este Periche-ben szálltunk meg. Megint egy kies vendégházban, míg az öreg angol meg a többi ismerős a szomszédos fogadóban voltak elkvartélyozva. A mi szállásunkon egy angol fiatalokból álló csoport volt, akik még csak most tartottak az alaptábor felé. Eléggé beképzelten nyilatkoztak, bár az egyik srác, meg a barátnője már fájlalta fejét a magashegyi betegség tüneteit mutatva.

Ami jó volt a fogadóban, hogy volt televízió. Sose gondoltam, hogy ennyire örülök majd ennek a civilizációs szemetesládának. A műsoron viszont a Titanic ment, csakhogy véletlenül se melegedjünk fel…