A Borneón 4095 méter magasságba emelkedő Low’s Peak a Mount Kinabalu és egyben Délkelet-Ázsia legmagasabb pontja. A csúcs meghódítása nem igényel alpinista tapasztalatot, átlagos túrázó két nap alatt teljesítheti a 8,7 km-eres távot és a 2229 méteres szintemelkedést.

Mt Kinabalu

Az út az 1866 m-es magasságban található Timpohon Gate-től indul és az első nap a Laban Rata nevű menedékházig (3273 m) kell eljutni. A csúcs megmászását az emberek általában másnap hajnal kettő körül kezdik, hogy egyben tanúi is lehessenek a csodálatos napfelkeltének.

A két nap egy éjszakás mászás nem olcsó mulatság, ilyen jellegű ajánlatok Kota Kinabaluban 1200 MYR (84.000 Ft) körül kezdődnek. Ennek oka, hogy a hegyen található egyetlen szálláslehetőséget a monopolhelyzetben lévő Sutwara cég biztosítja, amely ezt maximálisan ki is használja.

Aki inspirált: Ian Wright

Mivel mindenképp szándékunkban állt a hegy meghódítása, kicsit körbeinformálódtunk az irodákban és megtudtuk, hogy létezik egy olcsóbb megoldás. A nemzeti parkba ugyanis bizonyos esetekben egy napra is adnak engedélyt, így a hegy akár egy nap alatt is megmászható. És bár az út mondanom sem kell rendkívül kimerítő, de így mégsem szükséges eltölteni egy éjszakát a méregdrága hegyi szálláson. Szeretjük a kihívásokat így Zsuzsával ketten úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk ezt a nem hétköznapi teljesítménytúrát.

Kota Kinabaluban az egyik irodától 550 MYR-ért (38.500 Ft) kaptunk ajánlatot, amely tartalmazta a transzfert a nemzeti parkba, a kötelező hegyi vezetőt, a biztosítást és a belépti díjat a nemzeti park területére. Mi még így is sokalltuk, így gondoltuk megoldjuk saját szervezésben a dolgot. Délelőtt bevásároltunk a piacon mindenféle energia dús táplálékkal (mogyoró, süti, banán) majd kimentünk az óratorony melletti parkolóhoz, ahonnan rendszeresen indulnak minibuszok a Mount Kinabalu Nemzeti Park központjához. Az út kb. két órába telt. A buszon megismerkedtünk egy kedves angol párocskával, akikkel - miután megérkeztünk - együtt indultunk a Visitor Center irányába, hogy az engedélyek iránt érdeklődjünk. Mivel a hegy az Unesco Világörökség része, szükség van engedélyre és kötelező a hegyi vezető is. Kicsit félve kérdeztük meg az illetékest a korábban hallott lehetőségekről, mivel úgy olvastam, hogy az egy napos mászásra kiadott engedélyek száma limitált (4db) és minimum egy héttel korábban kell azt igényelni. Nem problémáztak, gond nélkül felírtak a listára, mondván, hogy úgy is az időjárás függvényében döntik el másnap reggel, hogy felengednek-e minket, vagy sem.

Az engedély amúgy fejenként 100 MYR lett, ehhez jött még pluszban a biztosítás, ami még 7 MYR, valamint 128 MYR a túravezetőnek, akire legfeljebb két ember felügyeletét bízták. Így összesen 12 ezer Ft-ra jött ki fejenként. Miután elégedetten távoztunk az irodából nekiálltunk a szálláskeresésnek. Erre van lehetőség a park bejáratával szemben lévő guesthouse-ban, de mi végül is a 200 méterrel lejjebb található Mountain Resthouse szállóvendégei lettünk.

Másnap reggel hétkor már izgatottan toporogtunk a Visitor Center előtt. Minél hamarabb el akartuk intézni az anyagiakat és a túrvezetői eligazítást. Ugyanis, ha egy napos túrára adja az ember a fejét, sietnie kell. Az első ellenőrzőpontot, a Laban Ratan menedékházat 10:30-ra, a másodikat, a Sayat-Sayat kaput délre, a csúcsot pedig 13:00-ra el kell érni. A park kapuit pedig délután ötkor csukják, így a visszaúton is célszerű iparkodni. A tempó feszített, pihengetni, meg-megállni egyáltalán nem lehet.

Sietségünk ellenére persze sikerült egy csomó időt elszöszölnünk az irodában. Például a park nyomtatója is pont ilyenkor kellett, hogy befuccsoljon. Kinevezték mellénk Dey-t, aki remek vezetőnek bizonyult. Fiatal és lelkes volt, két évvel korábban adta fel programozó karrierjét. Úgy döntött, hogy feláll a számítógép mögül és a lehető legtöbb időt tölti a természetben. Elmondása szerit így 118 kg-ról 90-re sikerült leadni a súlyát és ma már – hihetetlenül hangzik –, de maratont fut a hegyre. Dey elintézte nekünk a transzfert is a kapuhoz, így a korábbi napon megismert angol párral (Richard-dal és Louise-szal) közösen ültünk be a minibuszba.

Mindenkinek, akinek a fejében megfordul a Mount Kinabalu megmászása, őszintén ajánlom a hegymászóbot használatát. Amennyiben nincs, vagy nem akarja Borneóig cipelni, itt is bérelhet. Ha nem akar az ember megszabadulni 38 MYR-től, valamelyik hiénalelkű szállodában, vagy éppenséggel a Visitor Centerben, javaslom kérjünk a minibusz vezetőjétől egy nordic walking botot. Nála csupán 10 MYR-be kerül.

Ha elfelejtettük volna beszerezni a csúcs csokinkat, vagy egy palack vizet, netalán egy pár kesztyűt szeretnénk (5 MYR) a köteles szakaszhoz, a bejáratnál, a Timpohon Gate-nél még mindig megtehetjük.

7:45-kor startoltunk a kaputól. Kicsit furcsállottam, hogy a lépcsők az első pár percben lefelé tartottak, azonban nem kell izgulni, az út hamarosan éles emelkedőre vált. Dey erős iramot diktált, így hamar bemelegedtem, így menet közben kellett leráncigálnom magamról a feleslegessé vált pulóvereket. (Annak ellenére, hogy vittem magammal rövidnadrágot és egy váltópólót, esély nem volt arra, hogy megálljunk akár egy percre is átöltözni.) Az iramot tartani kellett, így a második ellenőrzőpontig talán, ha kétszer megálltunk pár korty víz erejére. Az első négy km szépen kiépített lépcsőkön vezetett. Elhaladtunk egy kommunikációs torony, a Carson vízesés és több menedékház (shelter) mellett. Miután egy bekötőutat is elhagytunk, lépcsők gyanánt egyre inkább rozsdavörös sziklák és kövek kezdtek el szolgálni. Richard és Louise nagyon kellemes társaságnak bizonyultak. Olyan jól elbeszélgettünk, hogy észrevétlenül hagytuk magunk mögött a kilométereket és a szintemelkedőket. Azonban Dey néha-néha igencsak belegyorsított, jelezve, hogy nem teadélutánon veszünk részt. A gyors iramnak hála a késői induláshoz képest is még időben, pár perccel fél 11 előtt értük el a 3273 méteren helyezkedő Laban Rata-hoz.

A negyedórás pihenő alatt gyorsan feltöltöttük a kulacsainkat a vendégház kannáiból, betoltuk a szendvicseinket és kicsit pihentettük lábikráinkat. Kis késéssel hagytuk el a menedékházat, ahonnan pár száz méteren keresztül fapallók, majd falépcsők vezettek a hegy teteje felé. A sziklás-köteles terep kb. 3300 méternél kezdődik és gyakorlatilag végig ilyen marad az út. A veszélyzóna kezdetét jelző Sayat-Sayat checkpoint-ig már kicsit sikerült lefaragnunk a lemaradásunkból. Kb. 11:40-re értünk ide a még megengedett dél helyett. Az idáig kókadozó Zsuzsának itt sikerült átlendülnie a holtponton. Erőt vett magán és mindenkit maga mögé utasítva puskagolyóként lőtt ki a csúcs irányában.

Én viszont itt értem el a mélypontot. Az oxigénszegény levegő, a szomjúság, valamint a meredek emelkedő teljesen levert a lábamról és minden méteren megállásra kényszerített. Dey biztatott, hogy tartsak ki, de csakhamar ő is hátrahagyott.

Hosszú szenvedés és szánalmas csúszás-mászás révén elérkeztem az utolsó tábláig, ahonnan már csak 200 méter választott el a diadaltól. Itt várt be vezetőnk és a végén együtt tettük meg az utolsó etapot a 4095 méteres Low’s Peak tetejéig. Az óra 12:30-at mutatott és aznap gyakorlatilag én voltam az utolsó befutó.

Itt megjegyzem azt a humoros sztorit, ami a Low’s Peak nevéhez kapcsolódik. A csúcs nem onnan kapta a nevét, hogy „alacsony” (angolul: low), hanem első meghódítója Sir Hugh Low után. Hallottam olyan túrázóról, aki miután feljutott, kétségbeesetten keresni kezdett egy másik csúcsot, mert azt hitte létezik egy ennél magasabb is.

Dey, Zsuzsa, Louise és Richard társaságában a csúcson

A csúcsfotókra csak befejeztem a szuflázást, de a csokinak így is csak a felét tudtam lenyelni. Dey 20 perc pihenőt engedélyezett a visszaút előtt, ami elégnek bizonyult arra, hogy összeszedjem magam. Lefelé a magasság csökkenésével pedig megdöbbentően gyorsan nyertem vissza az erőmet. Mikor visszaértünk a Laban Rata-hoz, szinte már szökelltem.

A szöcske üzemmódból azonban hamar visszavettem, ahogy a meredek lépcsők szépen lassan felőrölték a térdeimet. Hiába támaszkodtam a túrabotra, vagy a segítségként adódó fakorlátra idővel kezdtem érezni, hogy térdízületeimre hatalmas terhelés összpontosul. Nem voltam egyedül, lassan már mindenkinek nehezére esett a magas lépcsőkön történő ereszkedés. Próbáltuk továbbra is beszélgetéssel elütni az időt és a fájdalmat, de a hátralévő magasság és a kilométerek száma nagyon lassan akart csökkeni.

Mikor eljutottunk a 2 km-es jelzőkőhöz az óra már fél 5-öt mutatott. Már tudtuk, hogy nem fogunk időben visszaérni a kapuhoz, pláne, hogy 400 méternyi ereszkedés még hátra volt. Dey nem idegeskedett. Elintézett egy hívást és megnyugtatott minket, hogy nem fognak bezárni minket. Mikor égő lábakkal végre megérkeztünk a kiindulóponthoz boldogan lélegeztünk fel, hogy, bár 40 perccel az elvárt idő felett járunk, a kapu még mindig nyitva áll. Büszkék voltunk, hogy sikerült teljesítenünk Borneó legfárasztóbb túráját.

Dél-Kelet-Ázsia legmagasabb hegyének meghódítása nem volt könnyű. Dacolva a ritkuló levegővel 9 kilométeren belül közel 4500 méternyi szintemelkedést sikerült majd 9 óra alatt abszolválnunk. Szerintem verte a Kinizsit...