New Yorkból több órás buszozással jutottunk el a kanadai határ közelében fekvő Buffalo városába. A túlméretezett város még mindig New York állam második legnépesebb települése, annak ellenére, hogy lakosainak száma a 1950 óta 580 ezerről több mint a felére csökkent. Az Erie tó keleti partján fekvő város gyors fejlődését a tavat New York-kal összekötő csatorna megépülésének, majd az acélipar felfutásának köszönhette.

A városháza is, mint itt minden, kicsit túl nagyra sikeredett

Az 50-es éveket követően a nehézipar és az autóipar szerepének csökkenésével a többi környező nagyvároshoz hasonlóan Buffalo is hanyatlásnak indult. Megnőtt a munkanélküliség, a bűnözés és az emberek kezdték elhagyni a várost. Jelenleg népessége az 1890-es évekbeli szintjén áll, annak ellenére, hogy sok színes bőrű, elsősorban latino és fekete bevándorló számára adtak itt letelepedési lehetőséget. A város vezetése próbálja az elhagyatott, egyébként olykor nagyon patinás házakat szinte ingyen, pusztán a fenntartásért átadni az ide költözőknek. Ugyanakkor a szomszédos Toronto jobb fizetési és munkalehetőségei még mindig sok embert csábít át a határ túloldalára.

A jobb oldali szálloda, szinte mindig üres

Akadnak takaros házak is. Kérdés, hogy milyenek a szomszédok?

Az utcák óriásiak és ijesztően kihaltak

Vendéglátónk Andrew szerint a helyzet már nem olyan rossz, mint régen, a tendencia megfordult. Egyre több a munkahely, a lakóépületeket felújítják, a kihasználatlan gyárépületeket kulturális és szabadidős tevékenységre használják fel és a közbiztonság is javulóban van. Persze így is van olyan környék, amit messze elkerül és neki is a hosszú távú tervei között szerepel, hogy átköltözik barátnőjéhez Kanadába.

Tengerészeti és katonai park jött létre az Erie tó partján

Andrew családja amúgy a zöld-foki szigetekről származik. Korábban New York City-ben lakott és jelenleg egy tankönyvkiadónál dolgozik. Nyitott és kedves srác volt, és mivel korábban eltöltött pár évet angol tanítással Dél-Koreában, így az utazás és más kultúrák megismerése nem állt tőle messze. Végigkalauzolt minket a városon, elmesélt egy csomó dolgot a városról, este pedig saját élményeiről sztorizgatott.

Theodore Roosevelt-et, az USA 26. elnökét ebben a házban iktatták be rögtön azután, hogy elődje William McKinley Buffalo-ban merénylet áldozata lett.

Hihetetlen, de, mint megtudtam, Andrew a Buffalo-ban töltött másfél éve alatt még sosem vette a fáradtságot, hogy megtekintse azt a közeli csodát, amiért mi gyakorlatilag idejöttünk. Magát a Niagara vízesést. Végül is sikerült rávennem, hogy csatlakozzon hozzánk és buszozzunk ki együtt az alig 20 kilométerre lévő zuhataghoz.

A Niagara-vízesés, egyébként nem is egy, hanem két nagy és egy kisebb zuhatagból áll. A folyó kettéválik létrehozva a Kecske-szigetet és a folyásirány jobb oldalán, az amerikai részen bukik alá az „Amerikai vízesés”, míg a főág a két ország között létrejött „Patkó vízesés”-t táplálja. Az utóbbihoz közelebb sétálva az embert lenyűgözi a víz ereje. Átlagosan közel kétmillió liter víz zúdul le itt másodpercenként, mondhatnám olyan, mintha a Parlament előtt egy 50 méteres vízlépcső lenne.

Kilátás a Szivárvány hídról: balra az Amerikai-, középen a Patkó-vízesés.

A Kecske-sziget végéről elvált az ún. Luna-sziget, kialakítva ezzel az Amerikai vízesés mellett egy kisebb, az ún. Fátyol-vízesést. Aki nem fél egy kis vízpermettől, az akár le is mászhat ennek az aljába.

Az Amerikai-vízesés

A rálátás a vízesésekre a kanadai oldalról a legjobb, így a Szivárvány-hídon szinte kötelező a határátkelés. A turistákra itt szuvenír boltok és vámmentes duty-free-shoppok leselkednek. Több tájidegen hotel és két kaszinó is várja a hazárdírozni vágyókat, akikből itt akad elég. Voltak olyanok, akik nem csak a pénzüket, hanem az életüket is kockára tették. Az első ember, aki sikeresen lejutott a Patkó vízesésen 1991-ben Annie Edson Taylor, egy 63 éves, nyugdíjas iskolai tanárnő volt. Beült egy feljavított savanyúságos hordóba, amit párnákkal bélelt ki és ezen indult neki a rázós útnak. 17 perc múlva emelték ki a vízből, apró sérülésekkel, de élve megúszta.

Aki igazán érezni akarja a zuhatag és a víz erejét, az legjobban teszi, ha maga is hajóra száll. Mind a két oldalról indulnak ugyanis turistajáratok a vízesés aljához, ahol az amerikai turisták kék, a kanadaiak zöld esőkabátot kapnak. Mindennek ellenére mindenki készüljön száraz váltóruhával is.

Érdemes megvárni a naplementét is, mert a vízesést állítólag csodálatosan ki is világítják. Mi azonban nem maradtunk ilyen sokáig. Visszatértünk Buffalo-ba Andrew otthonába, hogy pihentek legyünk a másnapi utazáshoz és egy újabb ország felfedezéséhez.

Good Bye, Buffalo! Good Bye, USA!

Kicsit bosszantó volt, hogy New York-ba érkezve még semmilyen szállást nem sikerült intéznünk. Ugyan, nem ez volt az első eset, de egy ilyen notóriusan rosszhírű nagyvárosnál nagyon nem szerencsés eljátszani az ilyesmit. Persze be lehet sétálni a legelső hostelbe, ami szembejön, de a világ egyik legdrágább városában elég zsebbenyúló egy ilyen húzás. Közel 10 hónap utazás után pedig már rég meg volt húzva az a bizonyos derékszíj.

Couchsurfingen keresztül nem sikerült senkit sem találnom, azaz egy sráccal leveleztem, aki először azt mondta, hogy hozzá mehetünk, aztán azt mondta mégsem, aztán, hogy mégis, de hogy ő nem lesz ott, hanem két lengyel srác fog minket beengedni. Nos, ilyen körülmények között inkább lemondtam a vendéglátást és az airnb-n keresztül próbáltam lefoglalni egy olcsóbb helyet Brooklyn-ban. A szakadozó internet és az autorizációs problémák ellenére végül is sikerült véglegesíteni a foglalást, így fél órával a megérkezést követően már Brooklyn felé zakatoltunk.

Kizökkentve ugyanakkor a témát, ezen a ponton kell megemlítenem a hosszú utazással járó általános nehézségeket, a két hetes nyaralásoknál megszokott felkészülés kétségbeejtő hiányát. Természetesen képtelenség egy évre előre mindent pontosan eltervezni, mindennek utánanézni, pláne ha minden napra jut valami érdekesség. Ezért olykor megesik, hogy a semmiből jön egy hideg zuhany, amit az ismeretlenség, az információhiány szül. Esetünkben, például az a megállapítás, hogy:

 - „Tök jó”, itt vagyunk New Yorkban, de...Te jó ég, hisz nem is tudunk róla semmit!

 - Mi van itt? Mit is lehet itt csinálni? Na persze, hallottunk már a Szabadság-szoborról, az Empire State Buiding-ről, vagy a Central parkról, de merre találjuk ezeket? Hol van Manhattan, Bronx, Harlem, Queens, Staten Island? És mire kell figyelni? Melyik negyedet kerüljük el? És Brooklyn, ahová épp tartunk, az vajon biztonságos?

A hosszú utazás alatt az ember néha csak akkor döbben rá, hogy lövése sincs az adott helyről, mikor már megérkezett oda...

Ezért mivel semmit sem tudtunk a környékről este már nem nagyon akartunk az utcákon bóklászni. Már nem is indultunk el a központba, hanem a nap hátralévő részét inkább azzal töltöttem, hogy összeszedjem a szükséges infókat és összeállítsam a másnapi programot.

New Yorkban csupán két és fél napot töltöttünk, így a látnivalók számához képest nagyon keveset láttunk. Különösebb események hiányában nem is facsarom a szót, inkább bemutatok néhány "not-home-made" képet a városról:

A Brooklyn híd, mögötte a Manhattan híd. Míg az előbbi Manhattan-t köti össze Brooklyn-nal, addig a másik Brooklyn-t köti össze Manhattan-nel.

A new york-i tőzsde

Nem a Tifanny's-nál reggeliztünk...

...és nem a múzeumban éjszakáztunk.

A keleti parton az Amerikai Egyesült Államok fővárosa, a közigazgatás és a bürokrácia fellegvára várt minket. És Kitti, aki csúcsszuperjófej volt hozzánk. Gyerekkori ismerősöm, akit ide vetett egy egyetemi ösztöndíj és élt az utána ajánlott álláslehetőséggel. Maradt és eközben magába szippantotta az amerikai életstílust. Bár lehet, hogy az amerikai életstílus kebelezte be őt, de végül is mindegy. Kedves, modern és független nő lett, aki a munkás hétköznapok és kalóriaszegény saláták mellett építi sikeres karrierjét és élvezi az életet ebben az izgalmas és trendi nagyvárosban. Szinte minden segítséget megkaptunk tőle, még a saját szobáját is átengedte nekünk arra a pár napra, míg nála lakhattunk. Kihasználtuk a lakóépület medencés pihenőrészét is, ahova pedig neki is ritkán jut ideje eljutni. A korábbi hetek rohanása mellett így egy kis pihenésre is jutott az időnkből.

Kitti és mi

Persze azért mindent megtettünk, hogy kimaxoljuk a kötelező látnivalókat, és elmondhassuk, hogy mindent megnéztünk, ami nemhogy egy turista, de még egy honpolgár amerikai számára is kötelező. Az utóbbiak nem véletlenül vannak annyira izgalomban, ha eljönnek Washingtonba, hiszen minden fontos szövetségi hivatal és bürokratikus szerv székhelye itt található. És bár maga a város meglehetősen nagy, a központnak számító National Mall környékén szinte minden sarkon található valami hírneves intézmény. Itt a FED, ott az FBI, amott a Legfelsőbb Bíróság épülete. A tér egyik végét lezáró hatalmas Kongresszusi épületről és a mindenki által jól ismert Fehér Házról pedig nem is beszélve.

Az elnök emberei

Sok történelmi emlékhely és múzeum is található. Volt szerencsénk megnézni a Nemzeti Archívumban található Függetlenségi Nyilatkozatot és az Alkotmány eredeti példányát is. Bejártuk a tér másik végén található Lincoln emlékművet és a számos háborús emlékhelyet. Sétáltunk a Potomac folyó másik oldalán fekvő Arlington temetőben is és megnéztük a 9/11 áldozatai számára emelt műemléket is a Pentagon épülete mellett.

Az Arlington katonai temető sírjai. Leginkább a Hair film-musical utolsó képkockáiról ismerős.

Soha nem fogjuk elfelejteni.

Harmadik nap sikerült bejárnunk a Kongresszus épületét is, láttuk az alsó házat és a szenátus üléstermét is. Az épületből alagúton jutottunk át a kongresszusi könyvtárba, ahol számos irodalomtörténeti emlék, többek között egy Gutenberg Biblia is látható.

Mögöttem az amerikai parlament

Számos múzeumot is megnéztünk, így a Kongresszusi Könyvtárat és a Nemzeti Természettörténeti Múzeumot is, ahol Kitti javaslatára a „Hope” nevű gyémántnak szenteltünk különösen figyelmet. A gyönyörű kék gyémánt a világon az egyik legismertebb ékkő. Hírnevét ugyan nem méretének, hanem inkább a hozzá kapcsolódó átoknak és tragikus haláleseteknek köszönheti. Aki jobban bele akar mélyedni a tulajdonosok haláleseteibe, azoknak ajánlom ezt a leírást, de annyit elárulok, hogy a pórul jártak közt volt például Marie Antoinette is.

A Hope-gyémánt

A legérdekesebb és ahol a legtöbb időt töltöttünk az a Smithsonian Air and Space múzeum volt. A repüléstörténet szinte minden korszakára vonatkozóan van itt egy terem és hihetetlenül sok, szám szerint több mint 300 repülőgép, továbbá jó pár rakéta, holdjáró és űrhajó van kiállítva.

Számolatlan képet készítettünk olyan legendákról, mint a Wright testvérek, a Vörös báró, vagy Lindbergh gépe, a német V1 és V2 csodafegyver, a U-2 felderítőgép, vagy az Appollo-11 parancsnoki kabinja. Rengeteg második világháborús vadászgép, megannyi Focker, Messerschmitt, Spitfire is a terítékre került.  Szinte egy egész napot elkószáltunk az épületben, de még így se tudtuk az egész kiállítást töviről hegyire végignézni.

Az összekapcsolódott Apollo 18 és Szojuz 19 űrhajó: Az első nemzetközi űrállomás

Egy Boeing X45A katonai repülőgép

Ballisztikus rakéták

Remek négy és fél napot töltöttünk Washingtonban, amit ezúttal is nagyon köszönünk Kittinek. Az ötödik nap reggelén azonban búcsúznunk kellett, indult a buszunk a Nagy Alma felé.