Eddig tartott ki a tegnapi fenyítés. Vezetőink megint a maguk feje után mennek. A terep is nehezedett. Végig a Khumbu gleccser völgyében haladtunk hatalmas sziklák közt.

Dél körül értük el Gorakshep-et, amely a legmagasabban fekvő falu. Itt van az utolsó leszállópálya is a mentőhelikopternek. Miután leraktuk a nehezebb csomagjainkat a szobában, kicsit pihentünk még, ettünk megint egy tegnapihoz hasonló fokhagyma levest erősítésnek, majd nekiindultunk az alaptábornak.

Kicsit feszélyeztetett, hogy hogy alig van egy liter vizünk kettőnkre, de Luck megnyugtatott annyival, hogy majd ad az övéből. Hatalmas hiba volt ráhagyni. A sós levestől iszonyúan szomjasak lettünk. Ehhez hozzátett még az oxigénhiányos levegő is, úgyhogy fél órán belül én már megittam a fejadagomat, sőt a Gyöngyiének is nekiestem. A terep pedig nehéz volt és nagyon lassan haladtunk. Én korábban abban a hiszemben voltam, hogy Gorakshepig a nehezét már megtettünk és innen 1-2 óra alatt könnyen megjárjuk az alaptábort oda-vissza. Nos hát, majd kétszer ennyit kellett másznunk a hidegben, az éles sziklák és gleccserhasadékok között. Az életemet az öreg angol mentette meg, akit utolértünk. Megkínált egy korty vízzel és nem kellett kínomban jégcsapot nyalogatnom. Pedig már komolyan fontolgattam, hogy nekiesek egy jégtömbnek. Nem hittem, hogy ennyire ki tud vetkőzni magából az ember. Összefutottunk a hollanddal is, aki szintén eltévedt a sziklák közt és nem találta a Base Camp felé vezető irányt. Mikor végre mindannyian odaértünk szinte már annyi erőm se volt, hogy jó képet vágjak a csoportképen. Minél hamarabb vissza akartam indulni. Pedig, még csak ekkor kezdődött a neheze...

A Mount Everest alaptábor

Visszafelé szinte félholtként kapaszkodtunk át a jeges sziklákon és meneteltünk monoton a veszélyes szakadékok szélén. A vendégházhoz érve egyszerűen leszédültünk a tűzhely melletti székekre, túrabotokat, táskákat elszórva az ajtóban. Ültömben egy másfél literes palackot kiittam. Ari eközben csak az étterem menüjét dugdosta az orrom alá. Kínomban akkorát mordultam rá, hogy a recepciós pultig ugrott ijedtében. Ha elég erőm lett volna legszívesebben üvöltöttem volna, hogy hogyan lehettek ilyen felelőtlenek, hogy víz nélkül és ilyen felkészületlenül hagytak minket elindulni.

Kellett vagy két óra, több kancsó meleg tea és két zsáknyi tűzifa, mire magunkhoz tértünk. Most meg már a fejem is elkezdett fájni, bevettem egy fájdalomcsillapítót, remélem nem a magashegyi betegség kapott el. A szingapúri srác, akivel tegnap találkoztunk állítólag igen rossz bőrben van. Hányt is…

A szállásról meg csak annyit, hogy nagyon alap. A WC-t persze nem lehet lehúzni. Mellette a hordóban ugyan van víz, de az meg befagyott. Melléraktak egy kalapácsot, ha öntögetni szeretne az ember, vagy ha netán komolyan vizet akarsz használni… Hát ez van.