San Fransiscoban igazi kelet-európai Couchsurfing találkozóban volt részünk. Házigazdánk David sokat dolgozott Bulgáriában és sokat utazott a szomszédos országokban, így Magyarországon is. Feleségül is bolgár nőt vett el, majd miután véget ért az Európai Uniós bővítés, ami miatt jogi tanácsadóként ezt az időt ott töltötte, visszaköltözött a párjával Friscoba.

A nyárra felesége két pici ikergyerekükkel visszautazott a szüleihez Bulgáriába és mivel David az egyedüllétet nem szereti, úgy döntött, hogy vendégül fogad pár kelet-európai utazót. Köztünk minket is. Az első estét még csak hármasban töltöttük, ekkor David elvitt minket egy barátja jazzkoncertjére, de a következő napban egy lengyel, majd egy cseh párocska is érkezett, így összeállt a kelet-közép-európai társaság.

Daviddel és a lengyel párral a Zachary's pizzériában

David ügyvédként dolgozott a palo alto-i cégeknek és bár felmerült, hogy elmegyünk egy napra a szilikon völgybe, de sajnos erre nem került sor. Helyette viszont elvitt minket a Berkeley Egyetemre, ahol David olyan alumni diákok után tanult ott, mint az Apple alapító tag Steve Wozniak, az űrmilliomos, excelguru Charles Simonyi, az Intel alapító Gordon Moore, a Unix megalkotói Ken Thompson és Dennis Ritchie és a Dilbert-et életre keltő Scott Adams, vagy akár a híres színész, Gegory Peck is.

Az egyetem területén található ez a csúszda, amelyen Steve Wozniak is biztos lecsúszott előttem.

Mindezek mellett rengeteget mászkáltunk San Fransisco utcáin is. Szerencsére David háza a Noe Valley-ben feküdt, ami annyira nem volt messze a belvárostól, így igaz kellett egy kiadós séta, de aránylag gyorsan elértük a kínai negyedet, a Chinatown-t, a kikötőt, de a másik irányba a Golden Gate Parkot és Botanikus Kertet is.

Természetesen a legnagyobb élmény az a kikötő. Mi az Oakland Bay hídtól kezdtük a sétánkat és beesteledett, mire eljutottunk a Fisherman’s Wharf-ig. Rengeteg üzlet, étterem, kiállító-terem található az egyes mólókon. Óriási a nyüzsgés és sok az érdekes látnivaló. Ahová mindenképp érdemes elmenni az a 39-es móló (PIER 39). Viccesek az itt árusított balkezes termékek például, de engem igazából a tengeri kagylókból készített csodálatos dísztárgyak fogtak meg. A móló végénél több úszó stégeken tucatnyi kaliforniai fóka szokott pihenni, ami remek fotótéma az erre sétálónak.

A szomszédban a tengerészettörténeti parkban számos régi hajó látogatható meg, de innen remek a rálátás a híres Alcatraz-ra is. Messziről a Golden Gate híd is látható, persze csak szép időben. Gyakran megesik (velünk is), hogy a gyönyörű napsütésből hirtelen belesétál az ember a semmiből előtűnő hűvös ködfelhőbe. Így a kikötő környékén nem árt még nyáron is rétegesen öltözködni.

Érdemes betérni a Musée Mécanique nevű kiállítóterembe, ahol rengeteg régi, de még ma is működő játék-automatát próbálhat ki az ember.

Édesszájúaknak itt van a híres Ghirardelli csokizó, ahol nemcsak megkóstolhatja az ember a finomságokat, de megismerkedhet a csokikészítés egyes folyamataival is.

Kicsit elhagyva a kikötőt nem messze található a híres kanyargós Lombard Street.

Második nap David kirakott minket a Golden Gate Park-nál, ahol javaslatára meglátogattuk a de Young múzeumot, amely többek között érdekes kortárs művészeti kiállításnak is helyt ad. Mellette található egy természettudományi múzeum (Californian Academy of Science), viszont mi inkább a Botanikus kertet választottuk, amely igen gazdag és egyedi növénygyűjteménnyel büszkélkedhet.

A Botanikus Kert egyik lakója ez a kis kolibri is.

Sétáltunk egyet a park mellett található 9th Avenue-n is. Az utca és annak környéke az Inner Sunset felkapott szórakozó és pihenő negyed, ahol a számos étterem kávézó és klub mellett sok érdekes butik, zene-, művész- és dohánybolt is található.

San Fransisco utcáit járva feltűnt, hogy gazdagság ide, jólét oda, rengeteg a hajléktalan. A kapualjakban meghúzva magukat, nagyon sok helyen futottunk bele nemcsak idősebb, de fiatalabb, feltehetően alkohol és kábítószerfüggő nincstelenbe. Hiába, a liberális eszmék és a hippi-kultúra fellegvárában sokan a szabadság fogalmát összetévesztik a hedonista életvitellel. A mértéktelen élvhajhászás és az erkölcsi züllés eredménye pedig, hogy a könnyebb és szabad élet helyett a szenvedélyek rabjává válnak az emberek. Természetesen nem keverendő ide azok, akik az elmúlt évek gazdasági válsága következtében veszítették el állásaikat és jutottak az utcára. Különösen annak fényében nehéz itt otthont találni, hogy az ingatlanárak New York mellett talán itt a legmagasabbak az USA-ban. Ugyanakkor az a tény, hogy a szociális juttatások aránylag magasak, jók az éghajlati viszonyok és könnyű drogot keríteni, vonzza a link és bűnözésre hajlamos alakokat.

Beszédes grafiti

A bűnügyi adatok számát növelte egy itt élő kedves ismerősünk kocsijának feltörése is. Évának egy biatorbágyi barátunk említette, hogy épp erre járunk és sikerült úgy alakítanunk a programjainkat, hogy az utolsó délutánt közösen tölthettünk. Mesélt a nehéz kezdésről, amin a külföldi bevándorlónak általában át kell esnie, mesélt a magyar közösségek támogatásáról és mesélt az amerikaiak nyitottságáról és befogadó-kézségéről is. Ő említette autójának feltörését és a nem túl barátságos külvárosi, oaklandi lakóhelyének bűnügyi statisztikáit. (A Forbes magazin szerint Detroit és St. Louis után Oakland a 3. legveszélyesebb város az Egyesült Államokban.)

Mindezek után nagyon megfogott Éva pozitív hozzáállása és energikussága, amivel a mindennapokat élte/éli. Csodáltam, hogy képes volt hátrahagyni addigi életét, feladni egzisztenciáját és távol a már felnőtt gyermekeitől, egyedül újrakezdeni egy teljesen idegen világban. A közösen eltöltött idő alatt tettünk egy kirándulást az Öböl bejáratához Land’s End-hez, ahonnan fantasztikus kilátás nyílt az óceánra és a Golden Gate hídra is, majd mutatott egy tök jó éttermet, ahol egy finom csülökkel alaposan megtömtük a bendőnket.

Évával a Golden Gate előtt

Miután Éva kitett minket David házánál sok sikert kívántunk egymásnak. Csakhamar házigazdánk is hazaért a munkából, és volt olyan kedves, hogy estefelé kivitt még minket a repülőtérre. Megköszöntük kedvességét, tőle is búcsút vettünk és felkészültünk a hosszú útra Washington DC-be.

Nagy dilemmába kerültünk, mikor el kellett dönteni, hogy milyen útvonalon jussunk el Los Angelesből San Fransisco-ba. Én végig a csodálatos panorámájú 1-es főút mellett gondolkodtam, de szerettük volna a Sierra Nevada hegyeit és nemzeti parkjait is látni. A kompromisszumokat félresöpörve úgy döntöttünk, hogy a Monterey öbölig a tengerparti úton megyünk, majd onnan visszakanyarodunk a 99-es főúton Fresno felé és célba vesszük a hegyeket.

A Sierra Nevada hegyvonulatai

Az első megállónk a Sequoia Nemzeti Park volt, amelyet bár kevesen ismernek (és még kevesebben tudnak helyesen leírni), de az itteni természeti csodákról készült képeket biztos, hogy mindenki látta már az interneten.

A nemzeti park a hatalmas mamutfáiról híres. Rengeteg örökzöld, hegyvidéki mamutfenyő (giant sequoia) él itt, amely nem keverendő össze rokonával a vörös, vagy partvidéki mamutfenyővel (red wood pine).

A red wood (Sequoia sempervirens) mindig felfelé nő, így a világ legmagasabb fái közé tartozik, míg az óriás sequoia (Sequoiadendron giganteum) csak addig nő, míg nem emelkedik a környező fák fölé, ezután széltében terebélyesedik és tömegüket, vastagságukat tekintve lesznek a világ legnagyobb fái.

További különbség, hogy a red wood, inkább a csapadékosabb területeket szereti és nagy számban inkább északabbra az óceán mentén a róla elnevezett RedWood Nemzeti Parkban találhatóak. Legmagasabb példányai a közel  113 métert is elérik úgy, mint például a „Tall Tree”, vagy a parkon kívül található „Sztratoszféraóriás” nevű, illetve az ezeknél még két méterrel is magasabb „Hyperion”.

Ezek a mamutfák valójában nem is fenyők, hanem mocsárciprusfélék, de a velük együtt élő kaliforniai selyemfenyő (californian sugar pine) már valóban a fenyőfélék családjába tartozik. Bár tekintélyes méretei ellenére a sugar pine (Pinus lambertiana) sem vastagságban, sem magasságban nem tudja legyőzni korábban említett társait, termését tekintve kenterbe veri őket. Óriási toboza a leghosszabb a világon, elérheti a fél métert is.

Habár mind a három fa megtalálható a Sequia Nemzeti Parkban, a főszerep itt mégis a vastagtörzsű óriás sequoia fáé. Rengeteg élő és már kidőlt példány található a környéken. Az amerikai parkokhoz híven jó párat autóval is meg lehet közelíteni, de mégis az az igazi, ha az ember gyalog sétál ezek között az óriások között.

Mi is egy egész napon át bolyongtunk az erdőben és nem tudtunk betelni a hatalmas törzsű kolosszusok látványával. Aprónak, szinte jelentéktelennek éreztük magunkat. Tiszteletet parancsoló méretük sejtették korukat is, sokan közülük már az 1500. vagy akár a 2000. szülinapjukat is megélték. Az ember komolyan mondva kedvet kap megölelni őket. Megölelni, mert átölelni képtelenség.

A legtöbb méretes példányt híres történelmi személyekről nevezték el, többnyire elnökökről, vagy tábornokokról, de adtak olyan tiszteletteljes neveket is a fáknak, mint az Őrszem, az Oszlop, vagy a Szenátus. A legnagyobb is köztük a Sherman tábornok nevű. A 83 méter magas fa törzsének átmérője 11 méter, kerülete pedig 31 méter. A közel 1500 köbméter térfogatú fa nedves időben 1900 tonnát is nyomhat. Korát pedig 1800–2700 évre becsülik.

Van olyan kidőlt óriás, amely üreges törzsébe a pionírok lakást alakítottak ki, de a leghíresebb az Auto Log, amely az autóúton landolt és egyszerűen alagutat fúrtak bele, hogy ne akadjon el a forgalom.

A parkban számos kempingező hely akad, persze a legtöbbet itt is időben kell lefoglalni/elfoglalni. A fekete medvék miatt az ételt tilos a kocsiban és a sátorban tárolni. Erre végig felhívják a figyelmét az embereknek, sőt ellenőrzik is. Ha a vadőr élelmiszert vesz észre egy parkoló kocsiban, garantált a bírság. Ezzel is próbálják a konfrontálódást és az állat kényszerű kilövését megakadályozni. A kaja tárolására szinte mindenhol található medve-biztos, fém rekesz.

A Sequoia Parkból közvetlenül át lehet menni a Kings Canyon-ba, amely bár nem olyan nagy kiterjedésű, az odavezető kanyargós út lélegzetelállító panorámával ajándékozza meg az embert. A völgyben számos vízesés, és tiszta tavacska található, amelyek vizét a Kings folyó gyűjti össze.

A Kings Canyon

Yosemite-be menet először vissza kellett mennünk Fresnoba. Innen vettük újra északnak az útirányt és hajtottunk a népszerű parkba. Hogy mennyire is népszerű, azt már az első megállónknál a Mariposa Grove-nál megtapasztalhattuk.Miután nagy nehezen sikerült leparkolnunk, kisbusszal vitettük be magunkat az óriás sequoiák erdejébe. A korábbi parkokhoz hasonlóan itt is nőnek faóriások és persze itt is akadnak egyedülálló látványosságok.

Visszatérve a kocsihoz Wawona-ba, megebédeltünk és tettünk egy sétát a pionír település múlt századi korhű házai között.

A Wawona hotel régi épülete

A skanzenszerű település után tettünk egy kitérőt a Glacier Point-hoz, ahonnan tiszta időben remek a kilátás a Yosemite völgyre. Sajnos mi csak ekkor szembesültünk a környéken tomboló erdőtüzekkel, a völgyet beborító sűrű füsttel. Visszafelé menet a leágazáshoz, megállva egy-egy kilátópontnál tanúi lehettünk a távoli tüzek látványának, a csonkig égett erdők szívszorongató látványának és a tűzoltó-helikopterek kitartó körútjainak.

Füstben áll a Half-Dome, amely a North Face márkajele

Leérve a völgybe már láttuk a figyelmeztető kiírásokat, hogy a Mono Lake felé a 120-as út lezárásra került, így számos kemping már nem volt elérhető abba az irányba. Ez különösen annak fényében volt bosszantó, hogy a nyári szezonban a népek ellepték a Yosemite völgyet. Már rég beesteledett, mikor mi kétségbeesetten konstatáltuk, hogy minden kemping megtelt, számunkra már nem maradt hely. Kénytelen kelletlen messzire a parktól egy út menti leállóban kellett töltenünk az éjszakát. A sátor persze szóba se jöhetett, a kocsiban aludtunk. Mivel volt még egy-két autó, aki szintén ide kényszerült, nem volt nyugodt az éjszaka. Mikor a sötétben sejtelmes császkálást halottunk közvetlenül a kocsi előtt, felkapcsoltam a fényszórót, lássam ki az. Hát, egy szarvas bámult be az ablakon. Még jó, hogy nem egy medvét vakítottam meg…

Vizet szivattyúznak a Merced folyóból

A füst nem szegte kedvünket, kinéztünk egy hosszabb kirándulást, a Mist Trail-t, amely mentén két vízesést, a Vernal és a Nevada vízesést is megcsodálhattuk. A gyalogösvény egészen felvezetett a második zuhatag tetejéig, ahonnan a megtett 600 méteres szintemelkedés nyereményét, a fantasztikus panorámát is bezsákolhattuk. Visszafelé a John Muir Trail egy részén jöttünk, amely túraút amúgy az egész Sierra Nevada hegységen végigvezet és felkerült a bakancslistámra.

A Nevada zuhatag visszatekintve a John Muir túraútról

Másnap visszamentünk völgy felé magasodó Glacier Point irányába és az Ostrander tóhoz tettünk egy 20 kilométeres túrát. Bízva abban, hogy ez az ösvény nem olyan forgalmas, mint az előző napi Mist Trail, reméltük, hogy megismétlődhet a Sequoia-ban átélt élmény és sikerül újra megpillantanunk egy fekete medvét. Az úton végig a mackók nyomát kerestük, de még csak a kaksijukat sem fedeztük fel. Kicsit csalódottan tartottunk vissza a kocsihoz, mikor az utolsó kilométeren egy bokorban mozgolódásra lettünk figyelmesek. Gyöngyi váltig állította, hogy őz, de én már tudtam, hogy itt mackóról van szó. Kicsit meg is ijedtem, nem tudva, hogy mi is ilyenkor a teendő. Az irodalom szerint nagy zajt kell csapni, hogy a medve már messziről hallja a turistát. Megijeszteni semmi esetre sem szabad, mert agresszívvé válhat az állat. De mi van, ha a mackó annyira belemerült a bogyócsipegetésbe, hogy senkit és semmit nem vesz észre? Nos, a mi medvénk rémültében fejvesztett menekülésbe kezdett. Egy patakon átívelő fatönkön állt csak meg és bámult vissza, hogy lássa ki zavarta meg őt csemegézés közben. Mi ekkor vettük észre, hogy a barna szőrpamacs még tapasztalatlan fiatal tinédzser.

Felvillanyozva a kellemes élménytől, boldogan szálltunk vissza a kocsiba és indultunk vissza a főút irányába. Elszállt a bosszúságom is, hogy az útlezárások miatt már nem fogom látni a csodás Mono Lake-et. A plusz időt inkább a Monterey öbölben fekvő Santa Cruzra és kikötőjére fordítottuk, ami szintén nem volt rossz választás.

Búcsú a Yosemite völgytől

Egy fél napomba tellett, mire nagy nehezen sikerült eljutnom Hollywoodból a San Bernandino melletti Ontario reptérig, majd a bérelt Cramly-val vissza Ilana házáig. Vele egy korábbi couchsurfinges levelezésen keresztül ismerkedtem meg és mivel nagyon kíváncsi volt ránk, végül úgy döntöttünk, hogy Paul-tól elválva egy napot nála is eltöltünk. Az alig húsz éves lány nyitott és érdeklődő társalkodó partnernek bizonyult, egyben érdekes volt bepillantást látni egy hamisítatlan hollywoodi művészcsemete gondtalan életébe. Most tényleg minden negatív felhang nélkül. Az is kedves volt tőle, hogy utolsó los angeles-i esténken elvitt minket egy Grateful Dead emlékkoncertre, habár a pszichedelikus rock fenegyerekeinek dalait minden tudatmódosító szer nélkül kellett végigpörögnünk.

Node miután tőle és az édesapjától is elbúcsúztunk, a kész útitervvel a fejünkben (és a GPS-ben) újra az aszfalt koptatásába kezdtünk. A kaliforniai 1-es főúton! A tengerparti út (helyi néven Pacific Coast Highway) az USA talán legszebb és legnépszerűbb autóútjának tekinthető. Nem is csoda, mivel az óceánpart mentén vezet egészen San Fransisco-ig, így az utazót a nagy kékség és a gyönyörű panoráma kíséri végig.

Úgy terveztük, hogy a főúton egészen a Monterey öbölig megyünk, ahonnan dél-keletre a Sierra Nevada hegyei felé vesszük az irányt. Hiába, de nem tudtam kompromisszumokat kötni. Nem akartam lemondani a Yosemite és a Sequioa Nemzeti Parkról sem, így miután ezeket is bejártuk, visszakanyarodtunk az öbölhöz és Santa Cruztól újra az 1-esen folytattuk az utat San Fransisco-ig.

Első megállónk Malibu volt, amely sajnos nem azt nyújtotta, amit vártunk. Kíváncsian kerestük a Két pasi meg egy kicsi és a többi hollywoodi szappanopera híres nyaraló villáit, de a fényűző házakat sehol sem sikerült felfedezni. Lehet, hogy rossz helyen szemlélődtünk, de az is lehet, hogy egyszerűen a lepukkant bejárat mögé rejtették a luxusüdülőket. Persze valószínű, hogy ha a tenger felől közelítettük volna meg őket, más képet kapunk a környékről.

Ahol viszont muszáj megállni az Santa Barbara kikötője. Igaz, én amúgy is imádom a vitorlásokat, de ettől függetlenül mindenkinek ajánlom, hogy keresse meg a Brophy Bros. éttermét és valami tengeri herkentyű mellett élvezze ki az emelet nyújtotta panorámát és a sós víz illatát.

Mi az éjszakát az út mentén a kocsiban töltöttük, de ha tudtuk volna, hogy a Madonna Inn nevű motel ilyen közel van, biztosan azt választottuk volna. Azonban a híres popdíva szállodáját csak másnap fedeztük fel, pedig választhattunk volna a frédibénis barlangszoba, a zorrós hacienda, a nautiluszos hajóskabin, a winetus wigwam, az elviszes 50-es évekbeli és megannyi különleges szoba közül.

A napi kultúrát a Cambria nevű kisvárosban szedtük fel magunkra, ahol a település méreteihez viszonyítva elég sok antikvitás és régiségbolt zsúfolódott össze. Sok ékszerbolt épült az ún. holdkő nevű kőzetre, ami a közeli strand különlegessége. A Moonstone Beach-en mi is megálltunk gyűjtögetni ezeket a fehéres kavicsokat.

Közvetlenül San Simeon előtt kell jobbra lekanyarodni, ha valaki kitérőt szeretne tenni a Hearst kastélyhoz. A különc sajtómágnás kastélyának hírneve szinte egybeforrt az 1-es főúttal, de talán nem is maga az épület, hanem a gyönyörű kilátással rendelkező medence az, ami gyakran feltűnik az utazási műsorokban. Hozzáteszem a látogatók a vízhiány miatt ritkán látják vízzel telve a medencét, ezért aki igényt tart rá, azt rámontázsolják egy fényképre. Előzetes tájékozódás alapján már tudtam, hogy nem fogjuk kifizetni a borsos belépőt, de azért a távoli parkolóig elmentünk, ahonnan, ha messziről is, de azért kiszúrtuk a villát. Nekünk, európaiaknak persze nem sok újat tud mutatni egy 20. században épült kastély, de mivel az Egyesült Államokban ez kuriózumnak számít, azért meglehetősen sok látogatót vonz.

Nem sokkal San Simeon után található az a partszakasz, ahol az elefántfókák több kolóniája is tanyázik. A homokfal tetejéről egész közeli képeket lehet készíteni. Persze korlát tartja vissza a buta népeket, akik képesek lennének a nőstényekért küzdő bikák közé vonulni egy lentinél is jobb képért.

Egyébként a szemet gyönyörködtető, izgalmas partszakaszból nincs hiány. Számos sziklás-homokos résznél megálltunk. Előfordult, hogy mókusok szaladgáltak a lábunk körül, de messziről láttunk prérifarkast is. Az igazi izgalmakat a távoli nagy messzeségben vonuló bálnák látványa nyújtotta.

Big Sur környékén az út már egész magasan vezetett. A gyönyörű panorámát talán a dél-horvátországi, vagy a montenegrói partokhoz tudnám hasonlítani, ahol hasonlóan a sziklaoldalba épített kanyargós utakon kell haladni. Több viadukt is átívelt a keskeny öblökön, de a legrégebbi és a leghíresebb a Bixby Creek Bridge. Az 1-es út mentén elhelyezkedő Pfeiffer Big Sur Állami Park a hatalmas vörösfenyőiről híres. Ha valaki nem tud elmenni a Sierra Nevada-ba, a Sequoia, vagy a Yosemite Parkba, esetleg északra a Red Woodhoz akkor itt van még módja arra, hogy lásson ilyen hatalmas kb. 60 méter magas és 6 méter átmérőjű mamutfenyőket.

Harmadik nap értük el a csodálatos Monterey öblöt. Aki teheti, mindenképp tegyen egy sétát a monterey-i kikötőben. A mólók lábánál vicces oroszlánfókák tanyáznak és akinek olyan szerencséje van, mint nekünk, az tengeri vidrát is láthat. Gyakran észrevenni ezt a jópofa jószágot, amint a tenger aljáról összeszed egy kagylót, rákot, amit aztán egy kő segítségével tör fel a hasán.

A kikötőből naponta többször is lehet menni bálnatúrára. Általában nincs garancia, de itt mégis elég nagy esély van arra, hogy az ember lásson egy-egy ilyen csodálatos teremtményt. A kirándulást szervező irodák reklámként mindig kiírják, hogy a korábbi csoportok milyen fajta bálnákba futottak bele.

Azért is nagy a valószínűsége itt a sikernek, mert a Monterey öböl olyan megállóhelye a nagy tengeri vándorló élőlényeknek, mint Új-Zélandon Kaikoura. Az öböltől nem is olyan távol az óceánban mély kanyonok találhatóak, ahol az áramlások sok planktont sodornak a tengeri rezervátum felé, ugyanakkor a sekélyebb vizekben a moszatok amúgy is sok táplálékot biztosítanak a helyi élővilágnak. Púposhátú bálnák, delfinek, orkák, fehér cápák, delfinek és fókák osztoznak ezeken a vizeken.

A Monterey öböl északi oldalán Santa Cruz fekszik, amely a szörfösök paradicsoma. A sors fintora, hogy a fehér cápák is pont ezt a hullámos partszakaszt szeretik. A veszélyes áramlások és a nagy hullámok, valamint a cápák jelenléte miatt bizony számos fiatal lett itt szenvedélye áldozata. Sokuknak az északi világítótorony közelében helyeztek el emléktáblát.

A város a hajléktalanok tekintetében is listavezető az Egyesült Államokban. Santa Cruz megye lakosságának 3,5%-a él itt fedél nélkül és bizony sok közöttük a kábítószerfüggő. Egy dealer és egy homi üzletkötésének mi is tanúi lehettünk egy 7 Eleven parkolójában.

Az éjszakai szállással azonban nekünk is gondunk volt. Miután a környék összes kempingje és motelje tele volt, és az fent írtak után nem is tartottam jó ötletnek, hogy egy eldugott városi parkolóban aludjunk, (ami persze egyben illegális is) így a hegyek felé vettük az irányt. Jó pár kilométert kellett tennünk, mire a Ben Lomond nevű tavacska közelében találtunk egy megfelelő éjszakai leállót. Erre ugyancsak vannak vörös fenyők alkotta erdőségek, de persze nyomába sem érnek a Sierra Nevadának.

Másnap a reggelit követően visszatértünk az 1-es főútra és már csak két óra autókázás volt hátra a célunkig. Gyönyörű napsütésben hajtottunk az autóúton, mikor hirtelen erős szél támadt, a semmiből megjelent egy sötét ködfelhő, a szélvédőre felkenődött egy-egy esőcsepp, az időjárás pedig mélabússá vált. Már tudtuk, megérkeztünk San Fransisco-ba…