Mikor a Grand Canyon déli pereménél jártunk, nem volt kétség, hogy egy rövid túrát tenni kell valamelyik völgyben. Választásunk a legnépszerűbb és legjobban kiépített túraösvényre a Bright Angel Trail-re esett. A túraösvény levezeti az embert a Colorado folyóig, ahol csatlakozik a Kaibab Trail nevű túraútvonalhoz. Ezen akár vissza is lehet jönni a déli perem egy másik pontjához, de több napos kirándulással az északi peremhez is el lehet jutni. A Kaibab Trail persze közel sincs kiépítve olyan infrastruktúrával, mint a Bright Angel, így aki lejutott a folyóhoz annak ajánlott ezen is visszajönni.

A túra eléggé becsapós, mivel itt a túra elején megy lefelé az ember és csak a visszaúton kell felfelé kaptatni. A kanyon szélétől a Colorado folyóig 1340 métert kell ereszkedni a 12,9 km-es jól kiépített ösvényen és utána ugyanennyit vissza. Természetesen fontos a megfelelő ruházat, a nap elleni védelem és a rengeteg folyadék is. Az összeszűkülő kanyonban nyáron megreked a hőség és nincsen egy fa sem, ami menedéket nyújtana a tűző nap elől. Sokan túl is becsülik a képességeiket és a balesetek, valamint a felelőtlen turisták kimentése végett is írják ki mindenhová a parkban: „Eszedbe ne jusson egy nap alatt megtenni az utat a Colorado folyóig és vissza!”

Mi nem terveztünk „ilyen” butaságot, de valahogy sikerült. Első elképzelésem az volt, hogy leereszkedünk az Indian Garden-ig, ami kb. az út felénél van és innen már csak egy nagy fennsíkon megyünk végig a Plateau Point-ig. A lejjebb lévő szintekre, völgyekre és a Colorado folyóra állítólag innen is nagyszerű a kilátás.

Indulás a tetőről

Történt azonban, hogy már épp az Indian Garden lugasai közt pihentünk és töltöttük fel kulacsainkat, hogy rákészüljünk az utolsó etapra, mikor hangzatos és ismerős nyelvezett ütötte meg a fülemet. Hihetetlen, de alig pár perccel korábban említettem Gyöngyinek, hogy ide is kevés hazánk fia vetődik el, és az élet úgy tűnik máris kegyetlenül meghazudtolt. Így hozott össze a sors minket a Bihari családdal, akik szintén a Gand Canyont választották a családi nyaralás helyszínéül. Rövid ismerkedés után megtudtam, hogy ők bizony a folyót tűzték ki célul aznapra és hagytam magam meggyőzni, hogy a korábban emlegetett ijesztgetés, csak a hamburgeren felnőtt kövér amcsik számára van kitalálva. Gyöngyi is említett valami bloggert, aki egy strandpapucsban megjárta a Bright Angelt oda-vissza, így úgy döntöttem csatlakozunk a családhoz. Igaz, hogy kis késésben voltunk, mivel csak reggel fél tízkor indultunk és már egy óra körül járt az idő, úgy gondoltam, ez még belefér.

Lefelé könnyen haladtunk…

Bizony, lefelé nagyon könnyen haladtunk. Pont egy óra kellett még, hogy a Colorado folyóhoz érjünk. A korábbi esőzésektől a folyó szintje szemmel láthatólag megemelkedett, a magával hozott löszös hordaléktól pedig vöröses színben hömpölygött. Erős sodrása miatt vigyázni kellett, viszont a vize jó hideg volt, így térdig belegázoltunk egy sekélyebb résznél, hogy lehűtsük elfáradt végtagjainkat. Nem pihentünk sokat, mert szorított az idő így a szendvicseink elfogyasztása után hamar neki is vágtunk a visszaútnak. És ekkor kezdődött a neheze…

Valami igazság azért van azokban a figyelemfelkeltő kiírásokban. A nap hiába lendült túl a zeniten, a sziklák még mindig ezerrel verték vissza a meleget. Az utolsó vízvételi lehetőség, az Indian Garden-nél, még nagyon messze volt, a családnál azonban már kezdtek kifogyni a kulacsok. A lányok az előző napi repülést sem tudták rendesen kipihenni, így nem csoda, hogy egyikük hamarosan szédülni kezdett. A könnyebb napszúrását egy árnyékot adó beugrónál vészeltük át és szerencse, hogy volt még nálam tartalék ivóvíz. Korábbi tapasztalatokra hagyatkozva (különösen a Mount Everest túrán elkövetett hibára, mikor majdnem kiszáradtunk),  a nálam lévő 1 gallonos (majd 4 literes) műanyag palackot gondosan minden csapnál színültig töltöttem. Nem érdekelt, hogy ennyivel többet kell cipelni és tessék, milyen jól is jött.

Rövid pihenés után újra nekiindultunk és a fárasztó talpalást próbáltuk beszélgetéssel túlvészelni. Lassacskán visszaértünk a lugashoz, ahol bepótoltuk a folyadékveszteséget és végre sikerült felfrissülnünk. Nem sokkal az Indian Garden kempingtábora után egy szarvasborjúra lettünk figyelmesek, amit egy ideig halkan követünk is az ösvényen.

A nagyfülű szarvasok mellett a Bright Angel másik állandó lakói a mókusok. Aranyosak és jó fotótémák, viszont óvakodni kell az etetésüktől. A majmokhoz hasonlóan vérszemet kaphatnak és bevadulhatnak.

Sok van még hátra

Felfelé menetelve ránk esteledett. A kisebbik lány, aki már teljesen kiheverte a napszúrást, előre sietett és már ő volt aki húzta a kókadt csapatot. Az egyik kanyarban, hirtelen, sikítást hallatott. Odaszaladtunk és kérdően ránéztünk. Ijedtségtől elcsukló hangon mesélte, hogy egy óriási kígyót látott keresztbe az úton, ami a bokrok közé menekült. Nem tudtuk, hogy vajon mérges volt-e vagy sem, de onnantól kezdve jobban figyeltünk a lábunk elé.

"Visszapillantva"

A nap már eltűnt a Grand Kanyon platói mögött mire felértünk a peremre. Este 9 óra volt már. Elbúcsúztunk a családtól és fáradtan, de büszkén tértünk nyugovóra. Igaz, táborhelyünkre simán elhallatszott a kanyonban vonyító prérifarkasok visszhangja, ami közel sem volt megnyugtató. Az pedig kifejezetten a frászt hozta ránk, mikor pár méterre a sátortól, feltehetően egy őz elkezdte a bokrot csámcsogni. Gyöngyi próbált rávenni, hogy másszak ki és zavarjam el, de nekem eszem ágában se volt kibújni a sátorból. És ha nem is őz?