Mindenki álma, hogy egyszer nyaralhasson egy trópusi szigeten. Hasonlóképp másokhoz, én az irodai számítógépem monitorán Bora-Bora-t állítottam be háttérképként. Nem is volt kérdéses, hogy ha már egy világkörüli úton járunk és már ilyen messzire eljöttünk, akkor megálljunk-e a Csendes óceánon legalább két-három hétre. Csupán csak azt kellett eldönteni, hogy mire futja a pénztárcánkból. Sajnos Bora-Bora, és egész Francia-Polinézia rettentően drága, így csak a közelebbi és olcsóbb Vanuatu, Tonga, Kiribati és Fidzsi jöhetett szóba. Mivel az utóbbi idegenforgalom szempontjából elég jól van pozícionálva, végül is rá esett a választás. Még Te Anau-ban le kellett foglalnom két helyet a Fiji Airlines kényelmes charterjáratára, valamint a további jegyet is az USA-ba, hogy valóban kedvező áron repüljünk.

Őszintén megvallom, Fidzsire nem a kultúra-vágy és a felfedezések iránti szenvedély vonzott. Új-Zélandon annyit talpaltunk, hogy egyszerűen csak pihenni és pihenni szerettünk volna. Neten kinéztem egy olcsóbb búvár központot egy apró szigeten, ahol nem gond a kempingezés és ahol a hátizsákosok is zavartalanul tudnak relaxálni a tengerparton és levélben leegyeztettem velük egy hét teljes ellátást.

Mana Island

Fidzsi, amúgy két nagy és 300-nál is több kicsi szigetből áll, de a lakosság háromnegyede a legnagyobb szigeten, Viti Levun él. A mi repülőnk is az ezen a szigeten található Nadi városában landolt. Itt szembesültünk az ország etnikai megosztottságán. A Fidzsi szigetek 1874 és 1970 között angol fennhatóság alatt állt, sőt még most is a Brit Gyarmatbirodalom része, így II. Erzsébet fidzsi nagyfőnököt imádják. A fehérek érkezésük után azonnal elkezdték a két fő szigeten a monokultúrák igéjét hirdetni, mindezt elsősorban cukornád formájában. Mindezzel persze a banán és emberhúshoz szokott kannibálok nemigen tudtak mit kezdeni, így az angolok a már jól bevált módszerhez folyamodtak és indiai munkásokat hozattak a földekre. Ennek hatására a polinéz őslakók majdhogynem kisebbségbe kerültek, arányuk jelenleg is kb. 50-50 százalék. A múlt században számos etnikai összetűzés volt köztük és nem mondanám, hogy mára már megkedvelték volna egymást.

Kicsit fura volt, hogy egy csendes-óceáni szigeten a repülőről leszállva a curry szaga csapja meg az ember orrát, idegesítő panjabi zene szól, az utcákon pedig az új-delhiből ismert fogatlan arcok mosolyognak vissza.

Fidzsin a kanapészörf nem abban a formában működik, mint ahogy azt a szervezet szeretné. Kevés tag van a szigeteken és azok is inkább letelepedett külföldiek. Az összes helyi pedig, aki felfedezte az oldalt mind üzletet akar kovácsolni a turisták vendéglátásából. Nem bántásból, de tényleg mindenki meg akarja szervezni neked azt a két hetet, amit itt töltenél. Vendéglátónk, Diana ír származású volt, amit első ránézésre nehezen lehetett volna megállapítani. Gyorsan levágtuk a dolgot, hogy ő is valamelyik resort embere, így a velünk együtt szörfölő kínai lány halk figyelmeztetésére már nem is volt szükség. Elmondtuk, hogy sajnos már egyeztettünk egy másik üdülővel, és hogy mi valójában sátrazni szeretnénk az óceán partján. Csak hümmögött, de kedves maradt és megengedte, hogy maradjunk két napot.

Megismerkedtünk helyi származású férjével, Paullal is, aki Iraq-ba járt át testőrnek és pont a következő bevetését várta. Tudtuk, hogy odaát kezd eldurvulni a helyzet, így nem csodáltuk, hogy esténként a barátaival egy tál kava és egy kövér dzsoint mellett próbált lazítani és kiélvezni a még hátralévő napokat. Egy ilyen kava szertartásra első este minket is elhívott. A polinéz kultúrában ezzel a ceremóniával köszöntik a vendégeket. A kava egy gumós növény az ún. mámorbors gyökeréből készített sár ízű, barna ital. Nagy mennyiségben állítólag tudatmódosító, eufórikus hatása van és régen a sámánok, így léptek kapcsolatba a szellemvilággal. Véleményem szerint az ember hamarabb rókázik tőle, minthogy bármilyen spiritualitás megkísértené. A szertartás során a kavát egy kör alakú, apró lábakon álló edényben készítik el. Ebből merítik a nedűt egy fél kókuszdió héjjal és ez jár körbe a ceremónia tagjai között. Mielőtt átveszi az ember a kis poharat egyet tapsolni kell és „Bula! (Üdvözlet!)” felkiáltás után lehet csak inni belőle. Ha végeztünk és továbbadtuk az italt, hármat kell tapsolni, és „Vinaka!” („Köszönöm!”) mondattal kell zárni a kört.

Mindezek mellett nem nagyon csináltunk semmit Nadi-ban. Első körben befizettük a búvár resort-ba a szállásdíjat és egyeztettünk a transzferről. Az utazási irodában ekkor ismerkedtünk meg Rucy-val, aki szintén CS tag volt és azt mondta, hogy a nyaralás után egy-két napra ő is szívesen lát minket az otthonában.

Második este egy hagyományos fidzsi táncbemutatón is részt vettünk, ahol volt bula tánc, meg lángoló botokkal történő akrobata mutatvány. Az utolsó nap feltöltöttük készleteinket és bevásároltuk azokat a szükséges dolgokat, amiket egy távoli apró szigeten esetleg problémásabb beszerezni. Este Dee-éknek ütöttünk össze egy búcsúvacsorát, hogy megköszönjük a szíves vendéglátást.

Fidzsi néptánc

Másnap egy furgon vitt ki minket az öbölbe, ahonnan egy nagyobbacska csónakkal vágtunk neki a nagy kékségnek. Célunk a Mana sziget volt, ahol egy hetet szándékoztunk tölteni, de olyannyira jól éreztük magunkat, hogy még egy hétig maradtunk. A resorthoz több bungaló is tartozott, de mi az olcsóbb húszszemélyes hosztelszoba helyett inkább a privát szférát biztosító sátrazást választottuk. A teljes ellátás mellett a vacsorához élőzenét kaptunk a személyzettől, minden estére valamilyen szórakoztató programot (vetélkedő, bula-tánc, rákverseny, limbó, gyerekkórus stb.) biztosítottak számunkra. A személyzet nagyon kedves volt. Látszott rajtuk, hogy bár nincsenek jól megfizetve, mégis jól összekovácsolódott a társaságuk és szívüket-lelküket beleadják a vendéglátásba.

A staff

Egyik színes vacsoránk

A vendégek között is nagyon jó arcokkal ismerkedtünk meg, akik a világ különböző pontjairól jöttek a Mana Island-re pihenni. Akadt köztük finn, argentin, amerikai, német, ausztrál, új-zélandi, lengyel és még sorolhatnám.

A tengerpart pedig lenyűgöző volt. Hosszú homokos strand, tűrkizkék tenger és pálmafák. Ahogy az a monitorom háttérképén volt…

Míg Gyöngyi a parton süttette a hasát addig én többnyire a vízben a színes halak között töltöttem az időt. A szigetet korallzátony vette körül, így a víz egyáltalán nem volt mély, sőt apály idején helyenként a tányérkorallok teljesen a felszínre kerültek.

Apály

A snorkelingezést az erős ár-apály jelenség miatt ezért időben kellett kezdeni. Előfordult, hogy a víz gyors mozgása, apadása miatt épp, hogy csak vissza tudtam jutni a partra. Már az első nap a frászt hozta rám egy szirti cápa. Hirtelen bukkant fel az orrom előtt a korallfal határán, de aztán pillanatok alatt el is tűnt. Ezután alig vártam, hogy újabbakat vehessek szemügyre. A leszakadó falon túl előfordult, hogy egy csapat foltos sas rája úszott el alattam méltóságteljesen. A legkisebb is vagy másfél méteres lehetett…

Alacsony vízálláskor a partról is láttunk murénát.

Fidzsin két palackos merülésre fizettem be. Az első alkalmával a cápaetetés volt a fő attrakció. Egy fémdobozban vittek le tonhal darabokat a már odacsábított egy-másfél méteres szirt és szürkecápák számára. Körülbelül 14-15 példányt számoltunk össze, amint körözgettek a nagydarab búvárvezető körül. Mi egy kőrakás mögött kapaszkodtunk és bámultuk a hatalmas ragadozókat, amelyek közülül egy olyan közel úszott hozzám, hogy meg is tudtam érinteni. A második merülés során egy elsüllyesztett hajóhoz merültünk le. Még elég fiatal roncs volt, így túl sok izgalmat nem tartogatott, de legalább eggyel szaporítottam a merüléseim számát.

Lehetőség lett volna még további szigeteket is felfedezni. Például a Mana Island-ről jól látható volt az a lakatlan sziget, ahol Tom Hanks-szel forgatták a Számkivetett című filmet. Ide szerveztek egynapos kirándulásokat is, de ha beinvesztálunk egy egyhetes hajóbérletbe eljuthattunk volna Nanuya Levu-ra, ahol a Kék laguna jeleneteit vették fel. Mi viszont nagyon jól éreztük magunkat Mana Island-en és inkább maradtunk.

Tom Hanks a túloldalon sanyargott

Két varázslatos hét után azonban véget ért a pihenő és immáron nekünk játszottak búcsúzenét és a mi hajónknak integetettek az emberek a partról. Indultunk vissza Nadiba.

Miután visszaérkeztünk a fő szigetre eltöltöttünk egy felejthetetlen éjszakát Rucy-nál és családjánál, de mivel a repülő indulásáig még hátra volt három napunk, így meg akartuk nézni a Naditól nem messze lévő Sigatoka városát is. Ez arról híres, hogy a szél a tengerparton hatalmas homokbuckákat halmozott fel, amelyekről lehetett csúszkálni.

Sigatoka remek hely szuvenírek és képzőművészeti tárgyak, faragványok beszerzésére. Rengeteg szép dolgot árultak aránylag kedvező áron, de mivel mi hátizsákokkal voltunk, számunkra csak a látvány maradt.

Végül elérkezett az utolsó nap is, így visszabuszoztunk Nadiba és felszálltunk a Los Angelesbe tartó járatra magunk mögött hagyva Fidzsi-t és a varázslatos Mana szigetet. Köszönjük! Vinaka vakalevu!