Valószínűleg az összes városi ingázó a háta közepére kívánja az érzést mikor a reggeli kávé után a kocsiba beülve, neadjúristen buszra/vonatra felszállva még hosszú kilométereket és unalmas órákat kell utaznia, hogy lakhelyéről beérjen – jobb esetben – a reggeli műszakra. Az ígéretesebb fizetéssel kecsegtető Ausztriában dolgozók egy része talán még arra is emlékszik, mikor a határellenőrzés kellemetlen procedúráján is át kellett esniük. Mindannak ellenére, hogy kis népünket szeretnék kinavigálni a hanyatló EU omladozó romjai alól, még mindig összetehetjük a kezünket, hogy nem kell órákat várakozni Hegyeshalomnál. Nem úgy, mint a még ígéretesebb fizetéssel kecsegtető ázsiai mini állam, Szingapúr határainál. Mondjuk túlzás azt mondani, hogy órákig tart egy belépés Szingapúrba, de ha mindennap ki lennénk téve ennek a procedúrának, mint ahogy a naponta ingázó maláj munkások ezrei, valószínűleg sokszor átgondolnánk szingapúri állom karrierünket. Valószínűleg minden reggel…

Nem kívánom ecsetelni a szingapúri jólét attribútumait sem az elmúlt évtizedekben felmutatott fejlődését. Lehet olvasni róla eleget. Ha meg már láttuk a hatalmas acél és üveg felhőkarcolókat, az utcán közlekedő luxusautókat, az európai mértékkel is szemet gyönyörködtető tisztaságot, akkor ezek önmagukért beszéltek. Persze mindennek ára van, és nem a mostanában követendő mintaként emlegetett szólás és sajtószabadság megnyirbálására, vagy a sztrájk és gyülekezési jogok semmibe vételére gondolok, hanem a konkrét pénzben kifejezett költségekre. Szingapúr ugyanis tényleg drága!

Ázsiai (és magyar) szemmel nézve drága az étel, drága a szállás és drága a szórakozás. Evidens, hogy aki rezsit akar csökkenteni, inkább bevállalja a közeli és olcsóbb Malajziából történő ingázást. Nem meglepő, hogy az elmúlt évtizedekben a maláj oldalon fekvő Johor Bahru népessége robbanásszerűen megnövekedett. Ehhez hozzátesz persze az is, hogy egyre több olcsó bevásárlóközpont épül a városban, hogy átcsalogassa a Szingapúrban élőket a hétvégi bevásárlás idejére. Ezzel is tovább gerjesztve a két ország közötti forgalmat. Johor Bahrut Szingapúrral egy 1056 méter hosszú, hatsávos híd az ún. Causeway köti össze, amelyen naponta közel 60 ezer jármű fordul meg, nem beszélve a vasúti és gyalogos forgalomról. Johor Bahru-ból közeledve a híd egyenesen a Woodlands ICQ Checkpoint-hoz vezet, amely a buszok számára is a végállomást jelenti. Az új határépület szerencsére fel van készülve a tömegek fogadására. Jelzőtáblák és kordonvonalak vezetik az embereket a megfelelő sorba, ahol a kötelező belépőpapírok kitöltését követően kezdetét veszi az útlevél ellenőrzés és az imádott vámvizsgálat. Természetesen a szabályok szigorúak, amelyek nem engedik meg a növényi és állati eredetű ételek, termékek be és kivitelét. A vámosok különösen pipák a rágógumira, de az alkohol és dohánytermékek miatt is harapnak. A kábítószer csempészéséért mondanom sem kell kötelet kapunk.

Buszra várakozók a határon

Az európai turistákkal persze elnézőbbek. Nekünk például egyszer sem kapták szét a csomagjainkat és simán átmentem a zsebemben felejtett paprika spray-vel is. A keresztkérdésekre adott megfelelő válaszokat követően már útjára engedik a turistát, aki újra megküzdhet a sorban álló ingázókkal a centrum felé induló buszokért. Visszafelé jövet a helyzet ugyanez. Azzal a különbséggel, hogy a reggel látott arcok kicsit kókadtabbak a napi robottól. Hozzáteszem, hogy akik kocsival ingáznak, a szingapúri oldalon másfél kilométeres sorral szembesülnek nap, mint nap. Lehet, hogy ehhez annak is köze van, hogy a szingapúri rendszámmal közlekedő autók nem mehetnek ki üres tankkal az országból. A vámtisztviselő minden esetben ellenőrzi, hogy az üzemanyagszint minimum a tank háromnegyedét elérje. A szingapúri kormány nem szorgalmazza, hogy a nemzet fiai Malajziába járjanak át benzinezni.

Mi első nap szintén Johor Bahruban szálltunk meg. A Zsuzsa egykori kollégáján keresztül ismertük meg a kínai-maláj Randolph-ot, akinél az első estét töltöttük. Jó arc és remek házigazda volt, aki másnap még az egész családnak is bemutatott minket. Gyerekeknek, feleségnek, nagymamának, nagypapának, akikkel reggel hosszasan elbeszélgettünk a malajziai kínai szokásokról és tradíciókról.

Mivel éreztük, hogy nincs értelme a fent ecsetelt határátlépéssel a Szingapúrra szánt további napjainkat szétforgácsolni, továbbá nem akartunk visszaélni Randolph vendégszeretetével sem, inkább kerestünk az interneten egy, a körülményekhez képest kedvezőbb árban lévő hostelszobát. Szingapúr amúgy tényleg lenyűgöző. Tiszta és nagyon élhetőnek tűnt számomra. Az egykori gyarmati és a modern futurisztikus épületek nagyon jól megfértek egymás mellett és nem éreztem azt sem, hogy a szűkös helyhiány miatt egymás nyakában élnének az emberek. Bőven voltak parkok és zöld területek.

A kedvencem: energia fák

Gardens by the Bay

A jól elkülöníthető kínai és indiai városrészek a kulturális síkszínűségről tanúskodtak, ami tekintve a régió és a város történelmét különösebben nem meglepő. Talán csak az, hogy Little Indiában nem állt hegyekben a szemét, Chinatownban pedig igényes, nem csak a kínai gagyival teli üzleteket talál az ember.

Durián bolt, nyami

És TinTin bolt

De, hogy milyen is lehet itt élni? A választ erre a hataratkelo.blog-ban kell keresni.  Az biztos, hogy én csakis egy jó állásajánlattal és kecsegtető fizetéssel vágnék neki, mert átélni a napi ingázást, az horror.

Buddha Tooth Relic Temple

Sri Mariamman Hindu Temple

Extreme Sailing Series 2014