Éjszakai busz utunk Teheránba hasonlóan zajlott, mint a yazdi. Hajnali háromkor egy katonai ellenőrző ponthoz érkeztünk, ahol mindenkit leszállítottak és egy farkaskutyát vittek fel a járműre. A blöki gyorsan végzett, de az éjszakai álmunkat így is sikerült elvinnie.

A távolban a Damavand, Irán legmagasabb hegye. Mire elővettük a fényképezőgépet elbújt.

Irán fővárosába érkezve a Tabrizban megismert barátunkat Bizhant kerestük fel. A pályaudvarról elvitt minket az irodájába, de mivel valamilyen tárgyalása volt, kis időre otthagyott minket beszélgetni két testvérével (öccsével és már szintén jól ismert húgával). A számára kis idő csaknem nyolc órát jelentett, így mire visszatért már be is sötétedett. Mivel Teherán északi részén voltunk le is tettünk arról, hogy még aznap vagy akár másnap lássunk is valamit a délen elhelyezkedő óvárosból és a megtekintésre érdemes látványosságokból. Inkább élve a meghívással eltöltöttünk egy kellemes vacsorát nővérénél, testvérei és unokahúga, Dorna társaságában.

A finom vacsora és a kellemes beszélgetés után Bizhan elvitt minket a lakására, ahol nem ért minket meglepetésként, mikor 3 pohárral és 2 különféle abszintos üveggel találtuk szembe magunkat. A hajnali órákig tartó poharazgatás azért kellemesen telt. Látva Bizhan ízlésesen berendezett teheráni lakását (a festményeket a falon és az ezüsttárgyakkal teli vitrint) már nem kételkedtünk, hogy az építőipari vállalkozása valóban jól megyeget. Másnap tíz óra körül kellett felkelnünk, mivel a repülőtér majd másfél órányi taxizásra volt. Búcsút vettünk barátunktól és felkészültünk a New Delhibe tartó nyolc órás utazásra.

Útban a reptér felé: a Milad torony az egyetlen, amit megmaradt Teheránból.